Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Czegő Zoltán: Balatoni lenyomat
csattanva vágódik a ló hasához. Ő az a mén, akit leléptettek, nem szavaztak neki bizalmat a versenyhez, holott másmilyen versenypályák sztárja lehetne. — Ezt kapjátok tőlem, nem akadályfutást ekkora pályán — gondolja magában, s döndít egyet hasán a bámulatos fallosszal. Mellettem a hölgy hidegen lúdbőrözik. A köztársaság elnöke osztja ki a díjakat. Időre meg akadályra ment a versenyjáték. Kulacsot, koszorút kap az első díjazott. És lám, betüsténkedik a pónifogat is. Talán a közönség díját kapta meg. „Itt vagyunk, itt vagyunk”, jelzik, és odaserénykednek, kapnak pántlikát meg sok tapsot, viszik a gumirádlis harci szekéren. A fiam helyből lázad: — Amellett a kevés hibás curukkolás mellett megadhatták volna nekik az első díjat. Nézd, Tátáci, mekkorácska lábuk van, és egyetlen akadályt sem mulasztottak el . . . Igen, valahogy így van. Am a liliputi ne induljon a nagyok között, ha csak erkölcsiekre tarthat számot. Bizonyos közegben az erkölcsi sikertől egy araszra már ott ólálkodik a nevetségessé válás. Na, de ebből mi nem csinálunk nemzedéki kérdést. De — valahogy nekem is keserű a szám! Tűnődöm az elnök jelenlétén, díjosztó szerepén. Nézem a cipőjét — éppen olyan kényelmesre taposott, akár másoké. Este a fiam határozottan félre teszi a könnyű nyári paplant. A puha gyapot pokrócból hatalmas gombócot gyúr, azt teszi este tízórakor a hasára. Két hosszú lába kilóg, a karjai is. így forgolódik hasra, oldalra, és rajta a nagy galacsin, takaróként. Most ebből csináljak nemzedéki kérdést? atyait? Hátha újabban így kelletik takarózni nyáron, ebben a korban?! A haj ugyanúgy nő a fején, mint az apjának, mikor még nőtt mindenütt. De ki a megmondhatója, melyik korban hogyan kell takarózni? Miért takarózna a saját éjszakáján úgy, ahogy én? — Tátáci — szól át a sötétben. — Com e statto? — Molto bene. De mégis, ha elszabadulna egy ló, és éppen ott van egy elnök . . . Két napja esik az eső. Bemegyek Tapolcára a fogorvoshoz. — Kérem, ez egy elromlott fog. Szidhat, de csak módjával. Legyen hozzám irgalmas, és minden esti imáinkba foglaljuk a nevét egy göröngyös életúton . . . Érdeklődik, milyen a szívem, mire vagyok érzékeny. Most soroljam föl neki? Átutalna a pszichiátriára. Vagy itt könnyezne a vállamon. Most mondanám el neki, hogy oda szublimálódtam: már csak dolgozni szeretnék, és megélni csöndben? Mondjam el neki, hogy kimondottan allergiás vagyok mindarra, amit a rég áhított többpártok produkálnak egymás kárára? Otthon a társalgóban vár a fiam. Kivisz, szemlélteti velem az eget Pannónia fölött: — Ha az a felhőkavarodás északon a vár felől elomolna, akkor a meglévő kékség megerősödhetne, besütne ide a nap. Barna karjaival mutogat, magyaráz, mint egy hadvezér. Most attól szorult el a torkom, mert valahogy furcsa ilyen észérvekkel szerveznie a szép időt fölénk? Valamikor, a hajdanban, mikor legénymagamban ő csak egy forró sóhaj ha volt, írtam egy versben: Minek hatódom meg mindenen, mi nem is megható? Na minek? Csongi számára az ígéreteim között első helyen volt már egy éve a Balaton. Ezt 8
