Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Bakonyi István: „Tegnap zöldre festettem a füvet” (Csíki László három regénye)
„Egyszerű volt, mint az igazi tudós, csendes szavú, mint a jó pap, és igéi mélyre hatottak, mint a biztos kézzel vetett mag. Ó, hogy tudta szeretni ez az ember annyiszor megcsalt, annyiszor kizsákmányolt, rokontalan árva faját. Ez a szeretet volt minden erénye és minden tévedése, minden bátorsága és minden félelme, ez tartotta a kis testben a nagy lelket és ez nőttet- te Átlásszá, hogy bírja a súlyos borúval terhelt magyar eget. Erős volt, mert nagyon szeretett.” Elbizonytalanodását tükrözné ez a már-már lírai szeretetvallomás? Egzisztenciális szorongat- tatásának, félelmének tükörképei volnának kései, nagyon emberi írásai? Bizonyára ilyen olvasatuk is lehetséges. Ám talán nem merész feltételezés, hogy Szabó Dezsőben mindig megvolt a szere- tetkészség, mely monumentálisra növesztett indulatai mélyén is kormányzója maradt. Elkötelezett szenvedéllyel, indulatosan, tisztázatlanul végzetes elkötelezettséggel szerette a magyarságot, bár e fogalom természetét nem sikerült megnyugtatóan tisztáznia. S ez a szeretet, megbocsátás tör felszínre Az egész látóhatár tapintatosan válogatott utolsó írásaiból. Az evangéliumi szelídség, melyben erő rejlik, de amely csak akkor hatja át egészen a gondolkodást, ha tárgyára talál. Szabó Dezső a szegénységbe taszított, saját sorsának alakításából kizárt népet szerette, azt kívánta felemelni a próféták haragjával és eltökéltségével. Nagyon nagy kár, hogy e népet faji megjelenésében, idealizáltan nagyszerű példányaiban szerette, csak jövőalakító esélyét latolgatta, s közben nem vette tudomásul a történelem tényeit. Igaz, történelemalakító és -formáló személyiségnek látta és akarta látni önmagát, a történelem azonban saját törvényei szerint fejlődött, Szabó Dezső életműve pedig olyan emlékmű maradt, amelyhez el-elzarándokolunk, megcsodálva arányait, eltöprengve, mi születhetett volna egy dinamikus személyiség és a történelem találkozásából. A találkozás pillanata azonban nem Szabó Dezsőt igazolta . . . Rónay László „Tegnap zöldre festettem a füvet” Csíki László három regénye Továbbra is különös szellemi izgalmat kínálnak az Erdélyből elszármazott írók művei. Fokozza mindezt, hogy a határhelyzet nyilvánvaló. Itt van egyebek között Csíki László példája. A Titkos fegyverek, A céda nyúl és az Adam Adam itthoni megjelenése előtt közvetlenül, de megírása után következtek be ama bizonyos ottani változások. Nem mintha ezek meg tudnák változtatni a művek összképét, ám a befogadó nem vonhatja ki magát e változások ismeretének hatása alól. Hiszen azok után olvassa Csíki műveit. A regényeket, melyek elvitathatatlanul a romániai valóságról tudósítanak. Talán ez a valóság is közrejátszik abban, hogy pl. a Titkos fegyvereknek nincs jól kitapintható történése, illetve soksok apró történése van, a gyermek- s kamaszkor számos emlékképének földolgozásával. Már-már kaotikus világot ábrázol itt Csíki László, nem tagadván az idill bizonyos elemeit sem. A második világháború utáni évek ezek, olyan évek, melyekben vannak árvák, mondjuk hadifogságban elpusztultak árvái, s kiknek apjuk nevét felvésték valahol egy emlékoszlopra. A légkör helyenként fojtott: akár Bukarest a helyszín, akár az erdélyi falvak. Az ötvenes évek elejének kelet- és középeurópai valósága ez, észrevesszük a hasonlóságokat. Nem a nemzetiségi problémák játsszák a legfontosabb szerepet, hanem sokkal inkább az, ami közös errefelé. Egyebek között a széthulló erkölcsök, az új világ hazugságai, a demokrácia fogalmával való alapos visszaélés. Mindent ösz- szevetve az az olvasó benyomása, hogy a Titkos fegyverek még inkább nekikészülést jelent ahhoz, hogy a másik, kissé fajsúlyosabb művek megszülessenek. Közülük A céda nyúl cimű „szocialista és realista történet” az egyik. „Némán guvasztottam tehát a szemem, néztem, amint társa sorra lapozza a könyveimet, kirázza szétcsapkodó lapjaikat, aztán nem rakja vissza őket megszokott kedves helyükre, pedig jegygyűrűjéről és fehér ingéről ítélve rendszerető családfő lehetett este meg vasárnaponként.” Ez az önkényesen kiragadott részlet talán megmutatja a mű miliőjét; a romániai valóság házkutatásos, megalázó világa ez. Időközönként jönnek a „tavalyi ismerősök” . . . De jön Bálint is, aki üldözöttségében keres menedéket az elbeszélő lakásán, s hozza a nyulat, hogy az új összefüggésekre derítsen fényt. Nyomasztó, embertelen világ ez is. A túlélés a legfontosabb cél itt, azért tesz meg mindent az ember. Persze Bálint üldözöttsége, a civil ruhás rendőrök gyakori jelenléte teszik ilyen nehézzé a túlélést. Az egyes szám első személyű elbeszélés hőse ebben az állapotban társa a másik embernek. Csíki László hitelesen, olvasmányosan rajzolja meg a miliőt, közvetve, de igen nagy írói határozottsággal hiteti el velünk a történet igazát. Túl is mutat ugyanakkor a valóság felszínes bemutatásán; az elbeszélés jellege lehetővé teszi, hogy a legmélyebben átélt emberi válságot mutassa fel. Helyenként a tudatregény felé visz a 87
