Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Rónay László: Az író és szerepei (Szabó Dezső: Az egész látóhatár)

ság gondolatában, s annyiban igaza volt, hogy a felzárkózás folytonos emlegetése sokszor fontosabb nemzeti kérdések megoldásának módját hagyta homályban.

„A magyar irodalom: a magyar paraszt ténye” — mondja ki megfellebbezhetetlenül a tételt. Könnyű volna az ellenkezőjét állítani: a magyar irodalom a magyar értelmiség ténye, ne feledjük azonban, Szabó Dezső szinte mitikus kapcsolatot tartott a parasztsággal, amelyet a magyar faj romlatlan képviselőjének látott, de amelyet korántsem ismert olyan mélységben, mint Móricz és a népi írók. Részben ennek tulajdonitható, hogy utóbbiak elismerték ugyan úttörésének jelentőségét, megtermékenyítő voltát, életművét és gondolati építményét azonban torzónak látták, melyet nem az író zabolátlan indulata, folytonos sértettsége és szereplésvágya tett ilyenné, hanem a kor, amelyben élt, s amely maga alá temetett minden nemesebb törekvést. Részben ez a kor, ennek szellemisége volt a felelős azért, hogy művelt gondolkodók is hajlamosak voltak a „mélymagyar” és a „hígmagyar” egymást kizáró ellentétében gondolkodni (ez a megkülönböztetés, ha nem e szavakkal is, végighúzódik Szabó Dezső első világháború utáni írásaiban, mint azok vezérmotívuma), s a félbe-szerbe megvalósuló piacgazdaság okozta elképesztő társadalmi igazságtalanságokat a zsidó tőke nyakába varrni. Szabó Dezső gondolkodásának és elméletének egyik nagy tragédiája volt, amikor szembesülnie kellett azok egyik logikus követelményeivel, a zsidótörvényekkel. Épp e szembesülés magyarázhatja kései írásainak elbizonytalanodását. Látnia, tapasztalnia kellett, hogy amit ő a magyarság két legfőbb veszedelmének, a faj megrontójának és felhígítójának látott: a német befolyás és a zsidó tőke térnyerése, olyan kategóriák, amelyeket a történelmi események érvénytelenítettek, illetve ezek az események megmutatták, hogy az a faji őserő, melynek felszabadításáért és térnyeréséért küzdött, mennyire tisztázatlan, romlékony. Az öreg Szabó Dezsőnek rá kellett ébrednie, hogy amit indulattal épített, azt inkább józan, higgadt, elemző módon kellett volna megközelítenie. Ez utóbbi tulajdonságok azonban többnyire hiányoztak belőle, léte marginális helyzetbe szorította, s csak akkor hallották meg a hangját, ha nagyot kiáltott. Alkati tulajdonságai is kiválasztották erre a szerepre — mert szerepet játszott, az a vele készített beszélgetésekből is gyakran kiderül —, sajnos azonban az akkori magyar közéletből is hiányoztak azok a készségek, amelyek a hozzá hasonló tehetségek olykor bámulatos erejét jó cél érdekében hasznosíthatták volna. Szabó Dezső, a magyar fajiság és nemzettudat apostola, épp oly gyanús volt, mint a „zsidóbérenc” Nyugat, a Válasz vagy a Szép Szó. Szabó Dezsőben

megvolt a készség és a képesség, hogy megfelelő politikai fórumon ne csak hirdesse elképzeléseit, hanem azokat egyfajta általa koncipiált rendszerbe is foglalja. E rendszer körvonalai sejlenek föl Az egész látóhatárból is. Újra meg újra keserűen kellett azonban szembesülnie a fölöslegesség és kiszorítottság érzésével,' s ez a felismerés csak fokozta hiábavaló indulatát. S ami még keservesebb lehetett számára: tehetségtelen törtetők szájából hallotta vissza a politika színpadáról azokat a kategóriákat, amelyeket ő gyártott, ő eszelt ki, s amelyek az ő nézetrendszerében a magyar parasztság felemelésének, politikai szerepeltetésének, öntudatosításának célját szolgálták metaforikus tartalmaikkal. Csüggesztő lehetett Gömbös Gyula beszédeiben a saját fogalmaira ismernie. Ezek a mind gyakoribb „találkozások” azonban nem arra késztették, hogy saját fogalmait és elképzeléseit kritika tárgyává téve tisztázza romlékony és maradandó összetevőiket, hanem sokkal inkább arra, hogy páratlan debatteri képességeit az illető politikus ellen aknázza ki. Gömbösről írt cikkei mestermunkák, a magyar politikai vitaírás nem múló remekei.

Lelkek az éjszakában című írását, melyben saját szerepével és küldetésével vetett számot, a következő gondolatot érezte a legfontosabbnak: „Minél inkább kollektív ordítású egy kor, minél inkább lobogtatja az egyedül idvezítő kollektivitás zászlaját: egyedeit annál féktelenebb individualitás mozgatja. Az étvágy, a hatalom a félelem korlátlan egyéni mozgatói”. Szabó Dezsőt legelszántabb hívei prófétának is nevezték, nem ok nélkül. Élt benne, sőt tetteinek mozgatója volt a próféták dühe, küldetéstudata is velük rokonítja, s az a képessége úgyszintén, hogy érzékeny, okos ember és író módjára sok mindent megsejtett a jövőről. Idézett mondatát olvasva szorongva pergethetjük vissza a halála óta eltelt korszak történelmének lapjait, melyeken újra meg újra a féktelen individualizmus és hatalomvágy szülte kollektív jelszavak bukkannak föl különféle változatokban. Szabó Dezsőnek szerencséje, hogy nem érte meg ezt a kort. Már saját évtizedei egyik legnagyobb bűnének azt látta, hogy elveszítette és meghamisította azokat az élet- és népkormányzó elveket, amelyeket a francia felvilágosodás és forradalom tűzött zászlajára, s a politika csak az erő pozícióját ismeri, morális kategóriákat nem. Mit szólt volna ahhoz a korhoz, amely meg is ideologizálta az erőszakot? Mert a gyakran féktelennek, gátlástalannak mutatkozó, hatalmas gondolattömbökkel birkózó Szabó Dezső szinte gyermeki módon hiányolta az életből a tisztul- tabb kormányzó elvek jelenlétét. Önvallomás is, természetesen szabódezsői fogalmakkal kifejtve, az a néhány sor, melyet Teleki Pál halálakor, gyásza friss döbbenetében vetett papírra:

86