Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Rónay László: Az író és szerepei (Szabó Dezső: Az egész látóhatár)

Az író és szerepei

Szabó Dezső: Az egész látóhatár

Nem volt még egy író a magyar irodalomban, aki ekkora öntudattal és elhivatottsággal vállalta volna az útmutató szerepét. Szabó Dezső küldetéses személyiség volt, s hogy vélt vagy valódi küldetését teljesíthesse, a legkülönfélébb műfajokban kalandozott, hátha azokban találhatja meg azt a formát, amelyben szerepét a legteljesebben valósíthatja meg. Népszerűségének, olvasottságának lázgörbéje hol le, hol felszökkent. Amikor úgy vélte, kevesek hallgatnak intő és útmutató szavára, botrányokat kavart, jól odamondott, s aztán elégedetten nyugtázhatta, hogy ismét körülötte forognak az események.

Az irodalom fő áramából elég hamar kiszorult. Az elsodort falu hatalmas sikerét sosem sikerült megismételnie, az azonban nyitott kérdés, vajon napjaink olvasója miképp értékeli e hatalmas szándékkal írt regényt, melynek mondatzuhata- gai szinte maguk alá temették hajdani rajongóit. Körükben virágzott ki igazán Szabó Dezső, s hatott is rájuk, sokkal inkább és sokkal elhatáro- zóbban, semmint azt Kosztolányi Nero, a véres költő-je sejteti. Az elsodort falunál alighanem maradandóbb a szerényebb igénnyel írt, ám egyszerűségében remekműnek nevezhető Feltámadás Makucskán, s szépek, líraiak azok a kései kis tárcái is, amelyeket a világgal meghasonulva, egészségi állapotában megrendülve a Magyar Ünnepben írt folytatásokban, „Dezső-falváról”. Sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy a Magyar Ünnepben szerepelni — szégyen volt. Szabó Dezső alighanem ugyanúgy tájékozatlan volt ebben a kérdésben, mint a lap szerkesztői közül Mécs László, akinek olykor sejtelme sem volt arról, hová adja verseit, de nem is érdekelte ez, számára az volt a lényeg, hogy olvassák, hogy hasson, mégpedig minél szélesebb körben.

Nem véletlenül említem Szabó Dezsővel kapcsolatban Mécs Lászlót, aki egész nemzedékkel volt fiatalabb. Szándékuk hasonló volt, mindketten küldetésben jártak, s az volt a meggyőződésük, hogy a nemzet sorsának, jövőjének letéteményese az a parasztság, amelynek tiszta vére, rom- latlansága megállíthatja a süllyedést. Szabó Dezső cikkei és cikksorozatai ugyanazt az eszményt testesítik meg, amely Mécs bizonyos korszakainak meghatározó irányítója volt, kivált azokban az években, amikor minden vasárnap jelentkezett verssel a Pesti Naplóban (ezek ma még kiadatlanok).

Hogy ez a törekvés az írói tehetség ellenében is hathat, az Szabó Dezső esetében nyilvánvaló.

Nem véletlen, hogy íróságának két évtizede nem egyéb, mint a formával vívott folytonos küzdelem, s e harcból rendszerint — egy-egy remek elbeszélését kivéve — vesztesként került ki. Ezt már kortársai is észrevették, még azok is, akikre elhatározó befolyást gyakorolt elképzeléseivel, politikai írásaival. Az egész látóhatár anyagát jórészt még ő maga rendezte sajtó alá Püski Sándor kérésére, aki a hajdani könyvet a Ludas Mátyás-füzetekből bővítette új írásokkal, amelyek azonban harmonikusan illeszkednek a többi közé, s nem megbontják, hanem teljessé teszik a Szabó Dezső eszmevilágáról kialakítható képünket.

Felvetődik persze egy nagy kérdés, mely visz- sza-visszatér irodalmunk történetében, s a legélesebben éppen a két világháború közötti fejlemények kapcsán fogalmazható meg: nem téved-e az író alkatától, tehetségétől idegen terepre, amikor politikai eszmék és elképzelések szószólója lesz? Hol szenvedélyesen, hol ironikusan, hol kirekesztő értelemben, hol hitvalló hangsúlyokkal ismétlődik, s megfogalmazói ritkán gondolnak arra, hogy a kérdésfelvetésben is politikai vélemény fogalmazódik meg, annak a politikának bírálata, amelyet az író képvisel vagy képviselni szándékozik. Az irodalom természetesen lehet politikamentes azokban a társadalmakban, amelyekben a politizálás gyakorlata évszázadok demokratikus közéletében formálódott. Nálunk ilyesmiről nem lehet beszélni, s még arról sem, hogy a politikusok jó irányba kormányozták a nemzet hajóját (kis népek esetében ez szinte lehetetlen vállalkozás, ha folyvást a nagyobbak agressziójától tarthatnak). A „vétkesek közt cinkos, aki néma” nem megállapításként, hanem magatartásbeli paradigmaként visszhangzik e században. Az író számára persze ennek súlyos következményei vannak: időszakosan le kell mondania mestersége gyakorlatáról, a novellák vagy versek helyett politikai esszékben kifejtve korrekciós gondolatait. Nem véletlen, hogy a látóhatár egészére tekinteni vágyó Szabó Dezső alig-alig foglalkozik irodalmi kérdésekkel, s ha ezt teszi, akkor sem szabadul személyes indulatainak következményeitől. A magyar irodalom és kultúra sa- játlagos eszményének meglététől vezérelve újra meg újra dühödten szállt ki a katedrán ülő tudósok, s a német hatásoknak szolgai alázattal engedő irodalmárok ellen. Irodalomfelfogásának lényege abban a meggyőződésében rejlett, hogy azok a szellemi hatások, melyek áthatották a nyugati irodalmakat, nálunk semmit sem jelentettek: a kereszténység és a protestantizmus mit sem módosítottak irodalmunkon, a német befolyás pedig éppen hogy az egészséges magyar csírákat tette életképtelenné. Szabó Dezső, mint a faji gondolat vezérképviselője, nem hitt az európai85