Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Olasz Sándor: „Megváltástalanul” (Cs. Gyimesi Éva: Álom és értelem)

ob (vegyük úgy, mintha, tegyük fel, mintha) Kant által is megfogalmazott ismeretelméleti- gondolkodástörténeti mozzanatát fedezi föl. (Erről, az újkori agnoszticizmus fő forrásának is tekinthető jelenségről ír Németh G. Béla Szerep, játék, föltételesség című Kosztolányi- tanulmányában.) Szilágyi a megélt, eljátszott, kipróbált szerepek egyike mellett sem tudta kizárólagosan elkötelezni magát, de abban bízott, hogy a sokféle szerep összessége talán támpontot jelenthet a végső személyes és egzisztenciális ügyekben. Jól látja a szerző, hogy Szilágyinak a létezés alapproblémáival vívott szellemi szabadságharca „nem filozófiai érdekű, hanem személyesen átélt” küzdelem. A lírai hős itt már nemcsak a vallásokból, hitekből, ideológiákból, hanem a különféle bölcseletekből is kiábrándult.

Az Álom és értelem talán leginkább vitatható tétele az, hogy Szilágyi Domokos látás- és kifejezésmódban fokozatosan eljutott a posztmodernig. A Felezőidő (1974) kötet — mondja Gyimesi Éva — azért fordulat, mert benne a játék, az irónia végleg legyőzi a váteszi szerephajlamot, s a költőt a stílusrétegekkel, különféle formahagyományokkal való kísérletezés, a metrum-, rím- és szójátékok, a nyelvi bravúrok a játék szabadságának állapotába juttatják el. Kétségtelen, hogy a nyelvi alakzatok szétbontása és összerakása, a jelölt és jelöletlen idézetek, a torzított szavak, szólások és frázisok halmozása a „posztmodern affinitásnak” (Thomka Beáta szavai) is jele, attribútuma. Szilágyi sem fogad el semmiféle receptet, a kánonnélküliség kánonját vallja. De a sok pastiche és travesztia mögött talán mégsem „az irodalom posztmodern alanykoncepciója és szövegközpontúsága” rejlik. Cs. Gyimesi Éva a posztmodern előfutáraként láttatja Szilágyi Domokost, sőt, bizonyos formanyelvi sajátosságokat is kizárólag ebből eredeztet. A szerző jól érzékeli, hogy az életmű két magatartás- és költészeteszmény határán helyezhető el. De a profetikus jellegű modernségtől valóban a játékos-ironikus posztmodern felé vezetett Szilágyi útja? A posztmodern elméletét illusztráló szövegirodalomból valószínűleg a magát az élet dolgaiban illetékesnek tudó ember értékvesztésének Szilágyira olyannyira jellemző döbbeneté hiányzik. — A megfeszített, de meg nem váltott jövő rémülete, „(keresztfán függesztvén” — idézi Szilágyi a Haláltánc-szvit-ben a virágéneket.) De említhetjük az egyébként játékosironikus Hogyan írjunk verset keserű, a már-már elviselhetetlen szenvedést megvalló sorait: „keresem, keresem, gyötrődöm elaludni nem lehet mert szóban ki/mondva tán mégis megfoghatóbb a megfoghatatlan”. Eltékozoltuk a lehetőségeinket, a jövőnket, elmaradt a beérés: „otthontalan a nyár”. Itt maga a költészet a krisztusi tett:

ez az én fehérségem amely meg tör ete tt

tinéktek (Ez a nyár)

A Vörösmarty-portré is önstilizáció (Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből): Szilágyi a maga létértékelését és -elemzését rejti el a visszagondoló, öreg, kifosztott költő „rettentő tanulságában”.

Ám a kételyek sem feledtethetik, hogy az Álom és értelem rendkívül jelentős teljesítmény, amelynek a földolgozása minden bizonnyal Erdélyben is tanulságos nézetszembesüléshez vezet majd. (Kriterion, 1990)

84