Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Olasz Sándor: „Megváltástalanul” (Cs. Gyimesi Éva: Álom és értelem)

Szilágyi költői magatartásának, irodalomfelfogásának vannak tehát előzményei. S az is igaz, hogy az újabb magyar irodalom (már Szilágyi halála után beérkező) nemzedékének ars poeticájában is folytatódik.

„A műalkotás nem eszköz, hanem cél: benne éppen az a szabadság nyilatkozik meg, amely a szemlélőt, a befogadót is saját szabadsága átélésére ösztönzi” — írja Cs. Gyimesi Éva a Korunk Szolgál-e a művészet? c. tematikus számában (1991/5). Ugyanitt Visky András jelenti ki: „Az áldozathozatal mint össznépi előírás vagy kívánalom — nonszensz.” (Szolgálni és [ki]szolgálni). Ráadásul épp Visky idézi Konrádot: „A szabadság játékai nélkül jó művészet nincs”. De emlékezhetünk Nádas Péter eszmefuttatására az Alföld Korforduló-vitájában (1990/9): „az irodalom nem áll közvetlen kapcsolatban a szociológiai eszközökkel is értékelhető társadalmi folyamatokkal”. Az ilyen és ehhez hasonló nézeteknek újabban se szeri, se száma, s igazságtartalmuk aligha vitatható. A baj általában akkor kezdődik, amikor az ingerült türelmetlenség automatikusan esztétikai igénytelenséget lát a bizonyos értékeket koncentráló, azokat hangsúlyosabban vállaló művekben. Valóban anakronizmus számon kérni valakitől, hogy „miért nem nemzeti”. De ugyanilyen képtelenség, ha mások (nem az említettek) meg azt kérdezik: miért nemzeti egyáltalán?

A Visszavont remény. Szilágyi Domokos levelei Méliusz Józsefhez című kötet (1990) utószavában Ágoston Vilmos elgondolkodtató jelenségre világít rá. Úgy látja, hogy a vállalás, otthon maradás, szolgálat nagy erdélyi szimbólumai a hatalom manipulációjának áldozataivá váltak. Készséggel elismerjük, hogy a hatalom félt a kitelepülőktől, mert azok külföldön rossz hírbe hozták a diktatúrát. Ám manipuláció áldozatává válhattak azok is, akiknek épp a kivándorlásra áhítoztak. Vajon a homogén nemzetállam mániákusai nem annak örülnének legjobban, ha népek, népcsoportok en bloc fölkerekednének? Mit nem adnának azért, ha Sütő Andrást, Szőcs Gézát vagy éppen Cs. Gyimesi Évát elüldözhetnék. (Honi példákat is hozhatunk. Hiszen a nyolcvanas években például hatalmi manipuláció áldozatául estek jelentős magyar írók, akik elhitték, hogy az írónak semmiképpen sem szabad irodalmon kívüli ügyekkel foglalkoznia. A renitensekre így jóval több idő maradt.) Szilágyi Domokos Bartók-versében Ágoston Vilmos azt az eltérő szándékot méltatja, amely épp a manipulációt tette lehetetlenné. A Bartók Amerikában — fejtegeti — elsősorban nem a honvágyat, hanem az alkotói lét ellehetetlenülését, veszélyeztetettségét szólaltatja meg. A transzilván hagyománytól azonban nem lehet ilyen egyszerűen izolálni ezt a nagy verset. Sokszoros itt a keserűség, mert az otthontól elszakadó egyszerre megtagadó és megtagadott. A szenvedés sem valami elvont létezésből ered, a környezet, a közösség, a tradíció ontológiai értelemben sem lehet közömbös. Miközben az alkotás létjogosultságában való kételkedés is ott van a versben vitathatatlanul: „— Komponálni? lehet még?”

Az olykor „proletkultos nótaszövegekkel” is jellemezhető első pályaszakasz lezárásának, az addigi kulcsfogalmak átértékelésének fogja föl szerzőnk a Bartók Amerikábant: „a ráció által totálisan megtervezett egyetemes boldogságot, a végső beteljesedést és a véges célszerűséget egyaránt megkérdőjelezve állítja az értelem mellé a lélek, a szeretet, a reménység, az álom korántsem ésszerű hatalmát.” A hatvanas évek közepe így a „kételyek hajnala”, s az 1967-es A láz enciklopédiája a költői szerepfölfogásban is fordulatot jelent, mivel a „mit tehiKt a költő?” kérdésére az irodalom társadalmi funkciójának akkori megítélésével ellentétes választ ad. A remény és reménytelenség, magasság és mélység, pozitív és negatív történelmi tapasztalatok között vergődő költő a Búcsú a trópusoktól (1969) mindegyik darabjába beépíti a transzcendenciára utaló érték- és jelentésréteget. Ám a kötet versei „az evilági és a .transzcendens beteljesedés gondolatát egyaránt kizárják”. Hiszen a Halál- tánc-szvit radikális istentagadása végül is ugyanoda vezethető vissza, mint az áldozat, a kényszerű hősiesség elutasítása. Szilágyi Domokos a kereszténység ama alaptételét sem tudta elfogadni, amely a szenvedés értékét emelte ki. A végső kérdésekben a vallásos világnézetek nem jelentettek megoldást. Miért engedi meg Isten a mindenféle értéket elpusztító halált? Miért engedi, hogy a bűn, az embertelenség győzzön? Miért teszi kétszeresen is tragikussá az emberi létet? Hiszen az önmegvalósítás lehetőségeinek végessége már önmagában tragikus. Cs. Gyimesi Éva Szilágyi szerepjátékaiban valójában az als

83