Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Olasz Sándor: „Megváltástalanul” (Cs. Gyimesi Éva: Álom és értelem)
Olasz Sándor „Megváltástalanul” Cs. Gyimesi Éva: Álom és értelem-Ä—Zz a Szilágyi Domokos lírai létértelmezéséről írt tanulmány alighanem az utóbbi évtized egyik legszínvonalasabb monografikus értekezése. A szerző lírapoétikai, filozófiai, értékelméleti és művelődéstörténeti ismeretei kivételes módon keverednek a vallomással, az életművel való foglalkozás személyes érdekeltségével. Szilágyi Domokos költészete olyan sok rétegből épitkezik, hogy ebből természetesen következik a megközelítési módok sokfélesége. Az Álom és értelem szempontrendszere bizonyos alapértékek világképalkotó funkciójára korlátozódik, s így Cs. Gyimesi portréjában főként az a „létösszegző filozófi- kum” kap kitüntetett helyet, amely a mű centrumában a megváltatlan szenvedés ontológiai problémáját láttatja. Ebből a nézőponból a végesből való kiszakadás vágya, a hitet felváltó hitetlenség, az identitásvesztés és elbizonytalanodás drámai folyamata követhető nyomon. Minden, amit a szerző állít, a művekből bomlik ki, s épp ez a rokonszenves műközpontúság akadályozza a megfoghatatlan (vagy ahogy manapság mondani szokás: „lila”) eszme- futtatások elburjánzását. Legenda helyett — a miiről kíván beszélni Cs. Gyimesi Éva. A mítoszképzés alapját az öngyilkosság szomorú tényében látja, de a legendaszövés hajlama szerinte abban a transzil- ván (és egyetemes magyar irodalmi) hagyományban keresendő, amely az áldozatot, az önfeláldozást mintegy az értékhierarchia csúcsára emelte. Márpedig Szilágyi tragikus pusztulása semmiképpen sem tüntethető föl valami Szabédi-típusú közösségi jelképként. (A romániai magyarság mítoszairól és illúzióiról értekező Láng Gusztáv — Kortárs, 1991/11. — még a Szabédi-legenda deheroizálásának jogosságát is fölveti, amikor Székely János Mórokját méltatja.) Cs. Gyimesi úgy látja, hogy a költő határozottan elutasítja azt az életeszményt, amely megköveteli a kényszerhelyzetben hozott áldozatot. A kötet talán legemlékezetesebb elemzésében éppen arról olvashatunk, hogy a romániai magyar irodalomban oly népszerű létszimbólum, a gyöngykagyló jelentéstartalma miként fordul ellentétébe Szilágyi verseiben. Az azonban talán nem tudatosodott kellően, hogy ebben a gondolatmenetben a kényszer hatására hozott áldozatról van szó. Az önkéntes áldozatot természetesen senkinek sincs joga elvetni, és nincs joga azon gúnyolódni. „ ... a nemzet még akkor is, amikor látszólag csak dalnokot óhajt erényeinek és hibáinak megéneklésére, amikor tehetségeiből koszorúzásra alkalmas szobrokat farag — a nemzet akkor is érzi, hogy nem erkölcseinek pozitív leírására van szüksége, hanem létdilemmáinak felfedésére [.. .] az igazán nagy tehetségekből a nemzet mártírt csinál, mert befogadni ugyan nem tudja, de érzi, hogy szüksége van reá, és azért ki is izzadja magából.” — Vörösmarty utolsó verseiről írta ezt Bretter György, de Szilágyi akkori (és talán mostani) befogadására is érvényesen. A folytonosan és kizárólagosan sorskérdésekre vágyó olvasók minden bizonnyal sokszor kielégítetlenül maradtak, s némely Sziágyi-vers azért találtatott könnyűnek. Hiszen nem etikai, ideológiai vagy nemzeti-nemzetiségi kérdésekre rezonál- nak a versek. Gyakran csupán az olvasó „játékos odaadását” feltételezik. „Könnyű voltam, akár e versek. (Akár e versekély.) Olvasó, ki súlyt követelsz meg / megizzadt pénzedért, / okulást, egyéb iskolás / picsi-pácsit —: ne hallj, ne láss” — írja a Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre utóhangjában. A vers azonban nemcsak a „vadrózsából tündérsípot” faragó W. S. mester önfeledt játékára utal, hanem az Esti Kornél éneke Kosztolányijának híres paradoxonára. Arra, hogy a mélység sekélység és a sekélységnek mélysége van. 82
