Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Pünkösti Árpád: Rákosi - A hatalomért, 1945-48
Több alkalommal is használtam a Rákosiék kifejezést szinte R. M. szinonimájaként. Szabad-e így egybemosni eltérő minőségeket? Hát minden pofonért R. M. a felelős? Nem, még ha az egy vezérre fűzött pártokban nagy is az odaadó szolgák holdudvara. Kéthly Anna írta: „Pártjában olyan ’causa finita’ (az ügy be van fejezve — P. Á.) állapot volt. Politikai kérdésekben is ezt tapasztaltam, ha én valamely tárgyaló bizottságban ültem és Rákosi véleményt nyílvánított a tárgyalt kérdésekről. Sosem tudtam, hogy ezt a ’bevégzett’ jellegű véleményt pártjának nagyjaival való tárgyalás alapján már készen hozta magával, azt azonban sejtettem —- különféle jelek alapján —, hogy pártjának kisebb méretű tagjaival nem sokat tanácskozott. Diktátori formátuma már megmutatkozott mielőtt még végleg hatalomra jutott volna. Ha a politikust keresném benne, semmi esetre sem európai politikushoz hasonlítanám, mintaképét Moszkvából hozta magával.”16 A párizsi békekonferencia előtti utolsó pillanatban magyar kormányküldöttség utazott az USA-ba, Angliába és Franciaországba. A Nagy Ferenc miniszterelnök vezette delegáció tagja volt a miniszterelnök-helyettes R. M., továbbá két miniszter, Gyöngyösi János és Riesz István. Rákosit a koalíció játékszabálya emelte közéjük. Nincs nyoma, hogy utazását a magyar PB jóváhagyta volna. Ez azért érdekes, mert az indulás előtt Nagy Ferenc úgy érezte, hogy Puskin szovjet követ szívesen vette volna, ha nem utaznak el, Gyöngyösinek tanácsolta is, hogy kölcsönért ne adják el az ország függetlenségét, mire ő megjegyezte, enélkül nem tudják fizetni a jóvátételt. Talán csak nem komisszárként tartott velük R. M.? Nagy Ferenc szerint, bár az amerikaiak visszaadták az MNB aranykészletét, más elhurcolt javakat és légügyi egyezményt ajánlottak, R. M. jobban szerette volna, ha eredmény nélkül térnek haza. „Valami vasfüggönyt szeretett volna húzni a delegáció tagjai köré, hogy amerikai tartózkodásuk alatt is a szovjet által teremtett magyar hangulatban éljenek.” De haladjunk sorban. Június 8-án szálltak repülőre. Pünkösd szombatján érkeztek Párizsba, ahonnan hétfő helyett csak kedd éjszaka indultak tovább, és 12-én, szerdán érkeztek Washingtonba, ahol a külügyminiszter, majd Truman elnök fogadta őket. A moszkvai rádió közölte, R. M. New Yorkban kijelentette, hogy nem kölcsönért jöttek, csupán az elhurcolt magyar javak visszaadását kérik. Visszaúton 20-án, csütörtökön érkeztek Londonba, ahol Attlee miniszterelnök is fogadta őket. Mind az amerikaiak, mind az angolok közölték, ha a szovjetek nem vetik fel Észak-Erdély ügyét, ők már semmit sem tehernek. Párizsban a béketárgyaláson részt vevő Molotovval is találkoztak, és gépük 26-án, kedden szállt le Budapesten. Az együtt töltött két és fél hét Nagy Ferencre gyakorolt nagyobb hatást, emlékiratában állandóan kitér R. M. viselt dolgaira. A kommunista politikus nyelvtudása feltűnést keltett. Nagy Ferenc ugyan nem beszélt egy idegen nyelvet sem, mégis ügyes politikusként, a SZU-övezet képviselőjeként viselkedett. Amikor az újságírók megkérdezték, kik raboltak többet, a nácik vagy az oroszok, azt felelte, hogy a kettő között különbséget kell tenni: a németek raboltak, az oroszok pedig hadizsákmányt ejtettek. Am lássuk R. M. amerikai „kalandjait” Nagy Ferenc szemüvegén át. New York és Washington között a repülő viharba került. Mindenki félt, csak R. M. olvasott egykedvűen, viszont egyet sem lapozott. A tennessee-völgyi centrálé munkásainak önkiszolgáló éttermében akkora adagot kaptak, hogy senki nem tudta megenni, csak R. M.: „Van itt elég, miért kíméljük az amerikaiakat azzal, hogy meghagyjuk az ételt?” (Jóformán egész élete éhezésben telt, a vérévé válhatott a holnap bizonytalansága miatt is, hogy ételt nem szabad meghagyni — P. A.) Az egyik farmon egy alkalmazott munkásnadrágja el volt szakadva. Bár ez volt az egyetlen szakadt ruha, amit láttak, R. M. kapva kapott az alkalmon: — Na, nézzétek ezt a rongyos nadrágot! Hiába, Amerikában sem fenékig tejfel! — Mindent fitymált, amit lehetett. A Tennessee-völgyben állandóan a szovjet erőművekről beszélt, majd azt hajtogatta, hogy a magyar mezőgazdaság fejlettebb, mint az amerikai. Amikor gyönyörűen berendezett panelházakat mutattak nekik, ez az „enfant terrible” (szörnyű gyerek — P. Á.) túltett önmagán is: — Ha a poloska egyszer befészkeli magát ezekbe a házakba, sose fogják többé kifüstölni. — Valaki megjegyezte, mintha Amerikában 72
