Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Pünkösti Árpád: Rákosi - A hatalomért, 1945-48

pártoknak. És rendkívül meg vannak az ilyen osztozók lepődve akkor, amikor éppen a demokrácia nevében az ilyen mechanikus és lényegében antidemokratikus módszerekkel szemben a demokrácia hívei a sarkukra állnak.” Kész, a mű forog! „Ez a tény magában véve mutatja, hogy milyen komplikáltak a mi demokráciáink problémái.”13 Képes volt lyukat beszélni nem is a hasakba, hanem egyenesen az agyakba.

Volt a Fórum Klubban tartott, és idézett előadásnak még egy ide kívánkozó passzusa. Mi történjen a félfasiszta rezsim milliónyi képviselőjével? — kérdezte R. M. És ebben az esetben sem tetteik alapján húzott választóvonalat, hanem osztályszempontok szerint. Az egyik oldalra kerültek a munkásság kisnyilasai, a másikra a falusi jegyzők, a megyei hivatalnokok és a fővárosi középréteg elemei. Ugyanígy húzott választóvonalat a januári, februári, márciusi verekedős „népi megmozdulások” és a Kunmadarason történt gyilkosságok között, mert „Kunmadaras a fasizmus gyökereinek a fattyúhajtása.” A düh fogalom- zavarba kergette, hisz a május 21-i pogromnak két áldozata is volt. A minisztertanács ülésén kérte, hogy statáriális bíróság tárgyalja az ügyet. Amikor megtörtént, élesen kifakadt, hogy a vádlottak padján csupa szegény ember ül (akik mellesleg elvtársnak szólították egymást), a jómódú kisgazdapárti felbujtóknak meg semmi bántódásuk nem esik. Kereste őket ez, kereste az, végül a kunmadarasi kisgazda párttitkárt és tanítót halálra ítélték, ám a NOT felmentette őket.14

Karády Katalin hangja még a levegőben búgott: „Messze távol a hómezőn, csak a szél muzsikál...” „Muszka földön lassan jár a posta.” És ha a „posta” nem is lett gyorsabb, a béke hasogatóvá tette a honvágyat. R. M.: „Nagyon kérem, hogy a spanyol háború tüdőbajos és félkezű invalidusait legalább az aratásig ne küldjék haza, mert a legnagyobb nehézségeink vannak, hogy a minimális élelmezést biztosítani tudjuk, és kár volna ha puszta türelmetlenségből olyan viszonyok közé küldenék őket haza, ahol egészségük rohamosan meg fog romlani.”

A magyar kormányküldöttség megbolygatta a hadifogoly-ügyet, ám hazaengedésükre csak a békekötés után lehetett számítani. Májusban Szekfű Gyula moszkvai követ, Vla- szovnak, a szovjet külügyminisztérium balkáni osztálya vezetőjének átnyújtott hat névsort: 1. a betegekről, 2. azokról, akikre az új ország újjáépítésének különösen szükség van, és azért demokratikus szervezetek soron kívül kérik, 3. a volt munkaszolgálatosokról, 4. az elhurcolt polgári személyekről, 5. a fogságba vitt nőkről, 6. a gyermekekről, és kérte, hogy a fenti névsorban szereplőket méltányosságból soron kívül bocsássák szabadon. Vlaszov azt mondta, hogy a polgári személyeket talán németek hurcolták el. Szekfű kijelentette, hogy tévedésről szó nem lehet, majd — mondhatni bizonyságul — átadta azt a Molotovnak címzett levelet, amiben Bethlen István volt miniszterelnök szabadon bocsátását kérte. Átnyújtotta Bethlenné kérvényét Sztálinnak, meg a férjének írt három levelét is. A Bethlen István részére küldött fehérneműcsomagot egyelőre nem vették át. Nincs nyoma, hogy Bethlenért R. M. szót emelt volna. A SZU-ban pusztult el 1946-ban vagy ’47-ben.

És ki mindenki került még elő a távoli hómezőkről! Szántó Rezső értesítette Rákosit, hogy azok a kommunisták, akik 1940—41-ben szöktek a SZU-ba, tiltott határátlépés miatt még mindig táborban vannak. R. M. azt felelte, hogy ezek az internáltak már hat éve ülnek: haza kell őket küldeni. „Felhívom a figyelmét saját unokahúgomra, Fein Líviára. Egy moldvai internálótáborba került. Azt hittük meghalt és most hírt kaptunk róla, hogy a Mordvin Köztársaságban ül. (Egész családját kiirtották a németek.) Őt is haza kell küldeni.” (Sikerült — jelentette Szántó.) Kérte, hogy a hadifoglyok közül küldjék haza Dobi István, a „hozzánk közelálló kisgazda miniszter fiát.” (Sikerült.) Ugyanígy járt közben pl. Hegyesi János képviselő fiáért („leköteleznénk, ha kiszabadulna”), a Sziklai Sándor kérésére „Örkényi” István hadifogolyért. Az ismeretlen Balogh Sándor hazatérésével kapcsolatban megjegyzi: „óriási szükségünk van nem zsidó jogászokra.” Küldi testvére Bíró Ferenc kérelmét, hogy fiát, Rákosi Viktort vakációra engedjék haza. S végül egy szigorú üzenet: „Ha nem kért embereket küldenek haza, kénytelen lesz a CK-hoz (Centralnij Komitet = Központi Bizottság — P. Á.) fordulni.”

71