Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Pünkösti Árpád: Rákosi - A hatalomért, 1945-48

Mintha illett volna ehhez a gondolatmenethez a magyar minta demokrácia. Csak a kezük nem állt rá! A szövetségesek együttműködése ugyan példája annak, hogy a SZU nemcsak a háború alatt, hanem a béke idején is megfér a demokráciával. De meddig? (És a békés együttélés a nemzetközi helyzettől függetlenül is olyan illúzió volt, amit vagy a SZU vagy a demokrácia nem élhetett túl.) R. M. beszéde arra mutat, Sztálin kifejthette azt az ismerős, és főként a halála után felbukkanó tételt, miszerint 20—30 esztendeig nem várható háború. „Fáradt a világ” — mondta, majd így folytatta érvelését: a háború ellen szól, hogy a két világháború utáni átalakulásból „mindenki tudja”, hogy a III. világháború azzal fejeződhet be, hogy Európában megsemmisül a kapitalizmus. (A tételt reális veszélyként elfogadta több nyugati elemző is. És a paradox, hogy a sztálinizmus viszont a béke áldozata lett.)

Sztálin mintha a magyar ügyekben is már-már engedékeny lett volna. A szlovákiai kitelepítésről írt R. M.-levélre sem a „Vágjátok szájba őket!’’-stílusban felelhetett, hanem R. M. szerint ekképp: „Biztosítékot kaptunk arra, hogy a béketárgyalásokon felvethetjük a cseh tervvel szemben, amely az önkéntes népcsere után fennmaradó lakosságot ki akarta telepíteni, s a Szovjetunió támogatni fogja azt a kérésünket, hogy az ottmaradó magyarságnak minden demokratikus jogot biztosítsanak.” A mondat sejthető értelme után a tények: több százezer magyar Szlovákiában maradt, de demokratikus jogokat kevesebbet kaptak a cseheknél és a szlovákoknál, bár ők sem kaptak semmit.

Van-e jelentősége a sztálini engedményecskéknek kettőjük viszonyában? Talán. Az „utolsó csatlóssal” a SZU keményen bánt. Nemigen segítette kikecmeregni a gödörből. Majd a béketárgyalásokon még fejbe is verte. Bár a magyar többségű Észak- Erdély visszacsatolását a francia külügyminiszter javasolta, Magyarország esetében Molotov fenntartotta a javaslattétel kizárólagos jogát, nem utolsó sorban talán azért is, hogy a románok nehogy felvessék Moldávia „visszacsatolását”. R. M. már Moszkvában is értesülhetett a békeszerződésről, május 7-én pedig Párizsban nyilvánosságra került a döntés. Az megbocsátható, hogy a szovjetek szerepéről hallgatott. Az is elfogadható, hogy a keserű pirulát a „rosszabb is lehetett volna”-ostyában próbálta beadni: „mindenki csalódott, hogy Románia megtarthatja a trianoni határokat, holott egy évvel ezelőtt megnyalta volna a tíz körmét (helyesen: ujját — P. Á.) ennek örömére.” Az viszont kevésbé természetes, hogy az angolbarátság elleni érvelésben a történtek ellenkezőjét állította: „A párizsi békekonferencia előtt elterjedt a hiedelem, hogy Romániával vagy Csehszlovákiával szembeni követeléseinket az angolszászok szimpátia alapon támogatni fogják” — mondta az értelmiségi Fórum Klubban. De a pártvezetés részére más arca, más véleménye volt. A KV előtt panaszkodott, mintha megváltozott volna valami a szovjet—magyar viszonyban „a párizsi konferencia döntése az erdélyi kérdésben is erre mutatott.” Azt hiszem, nyilvánosan soha máskor nem sérelmezte, hogy az ország trianoni megcsonkítását utólag a szovjetek is jóváhagyták. De talán itt sem ezen volt a hangsúly, hanem a kritikán, hogy elvesztegetjük — azok ott a kormányban elvesztegetik — a szovjetek bizalmát. Viszont a Gazda buzdítására elhitte: a magyar kormány területi engedményt kérhet és kaphat Romániától. De ők győztesek voltak, nem bolondok. Egy falut sem adtak vissza, nemhogy „területeket”.11

E)e bárhogy „viselkedett” is a SZU Magyarországgal szemben, nem csupán a kitelepítési engedmény miatt hajlok rá, hogy egy aprócska kérdőjelet írjak a „Sztálin nem szerette Rákosit” közvélekedés mellé. Sztálin azért nem szerette őt — mondják —, mert zsidó volt, mert letartóztatásakor fecsegett, és mert az épp ’46 nyarán esedékes amerikai látogatáson majd mosolyogva fog fényképezkedni Truman amerikai elnökkel. Ez a gimnazista „szeret nem szeret” le- és felértékeli Sztálint. Leértékeli azzal, hogy jelentéktelen ügyekbe ártotta magát, és felértékeli annak a feltételezésével, hogy szeretett vagy nem szeretett. Hisz kit szeretett ő, ha a lányát, a fiát, és (öngyilkos) feleségét sem szerette? Jagodát szerette? Beriját? Dimitrovot? Ő célszerű kapcsolatban volt a környezetével. Rákosival is. Használta az embereket, ám nem sokra tartotta őket azért sem, mert undorítóan engedelmesek voltak. De próbáltak volna mások lenni!

69