Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Lőkös István: Miroslav Krleža Zászlói
látta Bori Imre: ez a Duna „ .. . Krlezának nyilvánvalóan Adytól örökölt képzete, valamennyi sors legrejtelmesebb formulája — az a nagy Cethal, amelynek síkos hátán, mint Ady látta, táncolnak a népek.” Idézi a regénybeli szép Ady-variációt is (mert annak kell látnunk az alábbi sorokat), amelyben az Adyról több ízben értekező Krlezának a magyar költő iránt több oldalban kifejtett és a Krlezát olvasók körében jól ismert nagyrabecsülése fogalmazódik újra — ezúttal nem értekező prózában, hanem szépírói eszközökkel: „A folyó mentén, mintha valami óriási hal mellett lépkedne, Kamillnak kezdettől fogva újból és újból az volt az érzése, hogy a legendás, természetfölötti nagyságú cethal torka előtt áll, ez a cet itt hever és úszik, és egyre neveli az időt. . . Isszák a fekete démoni lovak az alkony véres boltíve alatt a Duna vizét, az egyre komorabb és egyre vészjóslóbb vizet, folyik a Duna az éjszakában, folyik, csak folyik Strazilovo felé . .., Szendrő felé, Galambóc felé, a Vaskapu felé . .., folyik a Duna, éneket énekelvén idők és emberi sorsok múlásáról.. Az élményeit másutt és máskor tudatosan rejtő Krleza itt maga adja meg a „hivatkozást”: melyik is az Anna által Kamillnak felolvasott Ady-vers? A „vén, ravasz róka” motívuma igazít el, mely A Duna vallomása képanyagából való. „A mi Dunánk, ez a vén róka” — írja Ady —, s a „Magyar földön ravasz . . . vén kujon”, s a „vén folyamróka” lesznek a további motívumvariációk, amelyek prózai parafrázisban így szólalnak meg Krleza nyelvezetével: „van is valami ebben a vízben a vén, ravasz rókából, valóban mintha hízelegne az ember lába körül a parton . . .” A továbbiakban ott van persze a Krleza-prózá- ban az egész vers gondolati anyaga is. Ady „vén Dunája”, amely „halk mormolással kezdi” a partján élő népek sorsáról szóló vallomást: „Mióta ő zúgva kivágott, / Boldog népet itt sohse látott”. Krleza variációjában mindez ekképpen hangszerelődik: „Isszák a fekete démoni lovak az alkony véres boltíve alatt a Duna vizét, az egyre komorabb és egyre vészjóslóbb vizet, folyik a Duna az éjszakában, folyik, csak folyik Strazilovo felé..., Szendrő felé, Galambóc felé, a Vaskapu felé, a török császár országútjai kanyarognak az iszonyatosan sötét folyó mentén, át a szerb Pasaságon, dahiják és kabadahiják utaznak, kavazok és beglerbégek, muhadzsirok és hadzsik, vándorol a nyomorúságos rájanép, római gályák úsznak a vízen Mursától Singidunumig, katonabandák muzsikálnak ma az osztrák —magyar királyi császári regrutáknak, a császár sajkásainak, granicsárjainak, korduniak- nak, bánságiaknak, folyik a Duna, éneket énekelvén idők és emberi sorsok múlásáról, itt csobognak hullámai ma este ... kicsúfolván Kamill regrutai behívóját, de vajon kicsodán fog holnap gúnyolódni rejtélyesen, az alkonyatban, itt, a sáros tétényi országút alatt, amelyen már annyi nép és annyi sok hadsereg tűnt el a semmibe?” A Dunatájon élő népek történelmi megpróbáltatása korántsem ér véget Kamill meditációja idején (1913-ban), „a nacionalista hazugságok . . . nyomorúsága” még tart, sőt, a háború éveiben, s az összeomlás, a forradalmak és ellenforradalmak kataklizmái után is érvényesek a költő Ady szavai: A Duna-táj bús villámhárító, Fél-emberek, fél-nemzetecskék Számára készült szégyen-kaloda, s amikor Kamill, apja nem éppen magyarázható szerepvállalását mérlegeli (idősebb Eme- riczy császári és királyi tisztviselői mivoltának hátat fordítva a monarchia összeomlása után az új jugoszláv állam diplomatája lesz Horthyék Magyarországán), gondolatainak hátterében akkor is ott érezzük a vers alábbi sorainak inspirációját. „Sohse lesz másként , így rendeltetett” — mondja „a vén Duna habja” a költőnek — s aztán „boldogtalan kis országok között” kinyújtózva „elrohant. . . kacagva” tőle, hogy a dunatáji sorskérdés a Magyar jakobinus dalában fogalmazódjék újra. Krleza szövegében ekképp szól az Ady inspirálta kérdésfelvetés: „Hol élnek ma még a Duna mentén olyan bátor, eleven emberek, akik valamennyi dunai népnél szét tudnák zúzni a nacionalista hazugságok egész nyomorúságát, ha a „nemzetiségnek” ez a fantoma még mindig egyformán ostobán és perverz módon szemünk láttára falja fel a józan észt?” 58
