Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Zelei Miklós: Mosdás holnapi hóban
A France Soir (1968. február 3.) Vérfürdők Magyarországon címen ír a filmről. Le Monde (1968. február 9.): „Kovács András, amikor előveszi honfitársait, visszautasítja a klasszikus sémát, hogy csak az ellenség a bűnbak . ..” Les Nouvelles Littéraires (egy nappal előbb): „A Hideg napok című film olyan kegyetlen és olyan szégyenletes eseményeket elevenít fel, amikről a kollektív lelkiismeret jobban szeret hallgatni...” Reformé (Paris) (1968. február 10.): „Vámpírok vannak közöttük. Ezt fejezte ki a Hideg napok ...” L’Humanité (1968. január 31.): „A fajelmélet, a tetőponton lévő nacionalizmus, amely a történelmi szituációk közvetkezménye, íme ezek azok a betegségek, melyekből a népeknek ki kell gyógyulniuk ... A Hideg napok egy csoport magyar katona bűne, akik 1942-ben razziákat tartanak a szerb és zsidó lakosság körében Bácska területén, amit a versailles-i békekötés ítélt Jugoszláviának, és amelyet 1941-ben elözönlőttek a magyar csapatok, akik akkor szövetségesei voltak a hitleri csapatoknak. A razziák áldozata 2500 szerb és 800 zsidó.” (A franciák 1945 májusában a győzelem eufóriájában két-három nap alatt ötvenezer algériait gyilkoltak le. Ez indította el az algériai fölkelést. Az 1966-os velencei filmfesztivál akkor közismert botránya: a francia delegáció kivonulással tiltakozott, mert a franciákat előnytelenül ábrázoló Algériai csata című film kapta a nagydíjat. A kivonulásról Kovács András tudósított Valóság-beli cikkében. Hallgatott azonban a tökéletesen tisztázott körülményű és pontosan megállapított arányú tömegmészárlás méreteiről.) * * * Ez a magyar művészet uralkodó csúcsa. A felhőkön túl ott magaslott a valódi csúcs, de hol voltak a felhők? Csorna Gyula kollégiumigazgató, Makarenko-díjas pedagógus soha nem beszélt arról, hogy ő 1902-ben Székelyudvarhelyen született. „Felnőtt” hírlapíró vagyok a Magyar Hírlapnál a 70-es évek végén, amikor a magyar pedagógia szegény öreg Liszenkója többször is bebotozik a szerkesztőségbe, átad egy tizenhét oldalas stencilezett paksamétát is, ami az „Idős Csorna Gyula életútja és diagnózis-sorozata” címet viseli. Megtudom például, hogy az első háború után Magyarországra menekült, s az édesanyja sírját Székelyudvarhelyen csak 1940. október végén keresheti fel. Hogy a következő évben áthelyezik Mezőberényből Marosvásárhelyre, a székelyföldi polgári iskolák szakfelügyelőjének. Internátust szervez, szobrot állíttat ősének, Körösi Csorna Sándornak, elindítja az országos Körösi Csoma-mozgalmat és újra menekülés . . . Egy mondatot nem hallottam tőle az erdélyi magyarokról. Azt többször, hogy milyen büszke a Makarenko-díjra, amivel a magyar pedagógusok közül elsőként őt tüntették ki. Végigolvasom hát a Pedagógiai hőskölteményt, az Igor és társait, a Gorkij-telep meg a Dzerzsinszkij-kommuna irodalmi formába öntött nevelési tapasztalatait. Új emberré kell válnom, ez a megoldás. És elfelejteni mindazt, ami régi. De hogy mi „a régi”, az föl se merül, hiszen már itt az új. Figyelemre méltó sorok a Csoma-stencil elejéről: „Édesapám tehát jövőbe látó (Kiemelés: Cs. Gy.) személyiség volt. S 14 éves koromban, 1916-ban történt elhunyta után — meggyőződésem szerint — Tőle öröklötten kezdett bennem is kialakulni egész életutamon a jövő érzékelése.” Abban az értelmiségi léten kívül szellemiségben, ami a szocialista kultúra elszigeteltsége volt, ahol azért végül is van könyvtár, sőt, ami van, az „A” könyvtár, amik benne vannak, azok „A” könyvek, van Ady Endre, József Attila, egy kis francia forradalom, de nincs valódi tudás a jelen világról, könnyen lehetett a,tanítást’, benne az irodalmat is, a mindent átható politikai propaganda szolgálatába léptetni. Még durvábban: maga a tanítás, az irodalom vált politikai propagandává, ahogy a lakásépítés, a fürdőkádgyártás, a télikabát- varrás meg a húskonzerv és a Herz szalámi is. (A tudósítások a nyugati tudósítókról, akik elcsodálkoznak a jól öltözött emberek és az egészségtől kicsattanó, pirospozsgás gyerekek láttán.) „Egy belgrádi írótalálkozón — nyilatkozza Cseres Tibor a Korunk 1990/5-ös számában —, ahol a könyvről beszéltünk, szóba került, hogy ezt én miért írtam meg. Noha ez a mű 55
