Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Zelei Miklós: Mosdás holnapi hóban

séből, beidegzettségeiből, reflexeikben, előítéleteikben ma is fel-feléled az a múlt. S ugyanaz a mentegetőzés jellemzi őket, mint e cella lakóit, ugyanaz az elhárító mozdulat, » a hagyjuk ezeket a dolgokat « legyintés, amelyet talán ennek a filmnek a láttán is hallunk majd itt-ott. Kovács bátorsága, hogy ezt a hagyatékot, amelyről túlságosan is ritkán beszélünk, homályos rejtekeiből a nyilvánosság porondjára szólította, és még nagyobb érdeme, hogy meg is birkózik vele.”

Az újvidéki vérengzésre Rajk András emlékezik a huszonötödik évfordulón, a Népszabadság 1967. január 18-ai számában: Hideg napok 25 éve — „Hideg napok” ma című cikkében, „a tárgyilagos, igaz történelemszemlélet szellemében fogant műről” és „bizonyos korosztályok mélyen beivódott nacionalizmusáról” írva. Ám Rajk cikke járulékos elem csupán. Ezen a címen a KISZ hirdetett évfordulós pályázatot, s a szerző ennek eredményeit értékeli. Százhatvan pályamű érkezett be nyomdásztól, technikustól, női szabótól: „Fiataljaink — sokat szidott » teenager «-eink (a még húsz év alattiak) — gondolatgazdagságról, fejlett erkölcsi érzékről, tehetségről, sokoldalúságról és tisztességről tettek bizonyságot ezekben az írásokban.”

Nyilvános ellenvélemény is elhangzik, s épp Kovács András szájából, de a pesti orvos- egyetem újságjában: „A nemzeti bűn kategóriáját nacionalista fogalomnak tartom”. Az idézet egyébként a következő mondatban így folytatódik: „Ha elfogadjuk a kollektív felelősség elvét, indokolt a kollektív megtorlás is.” A kétértelműséget ne tulajdonítsuk Kovács Andrásnak, hanem tudjuk be az egyetemista hírlapíró szerzői gyakorlatlanságának.

No de ...

A réteglapban, az értelmiség között akkor is, ma is mértékadónak számító Valóságban (1967. júliusi szám) közölt Egy film drámája című hosszú beszámolójában Kovács András „a nemzeti bűn fogalmát” nem utasítja el ilyen kategorikusan. Igaz, nem is erősíti meg. Citálhatnánk a cikkből hosszú mondatokat, amelyek a filmrendezőnek a jugoszláviai magyarság hatvanas évekbeli állapotára vonatkozó felkészületlenségét bizonyítanák. Vagy ismerethiányait a nemzeti hovatartozás tudatáról. Olcsó poénokat sem akarok elsütögetni arról, hogy miket írt ebben az eszmefuttatásában Kovács András az ötvenhatos „ellenforradalomról”. A Hideg napoknál maradva idézzünk tőle: „A film jugoszláviai visszhangja nem igazolja azokat a félelmeket, amelyek jó hírünket és a két nép közötti barátságot féltették. Ahogy két ember között is ott kezdődik az őszinte barátság, amikor nincs olyasmi, amiről ne mernének nyíltan beszélni egymással (Kiemelés tőlem: Z. M.), úgy ez az őszinte hang is bizalmat és rokonszenvet ébresztett Újvidéken, Belgrádban és Zágrábban . . . A jugoszláv progresszió a filmet örömmel fogadta ... És a cikk elejéről a magyar progresz- szió, amelyben Kovács „bízott”? „A Hideg napok harcra késztette ezt a progressziót, melyet, azt hiszem, gyakrabban kellene harcba vinni, »edzésben kellene tartani«, nehogy elapadjanak az energiák, vagy nehogy torz irányba forduljanak és magukat emésszék.”

Ha nem is ezzel a szóval, de említi a filmrendező Tito vérbosszúját, két oldalról is. Az egyik a szerbeké: „ ... az áldozatok miért hagyják magukat ellenállás nélkül lemészárolni? Nem ilyenek voltunk mi szerbek.” Méginkább: „ ... mi is visszaadtuk a kölcsönt, most már felejtsük el!” A másik oldalon a magyar szempont: „Voltak, akik azt kifogásolták, hogy a film egyoldalúan csak a »magyar bűnről« beszél, de a »szerb bűnről« nem, holott 1944 —45-ben az ugyancsak védtelen és ártatlan magyar lakossággal szemben ugyanilyen tömeges megtorlást alkalmaztak viszonzásul a szerbek. Az kétségtelen, valóban volt — máig sem tisztázott körülmények között és pontosan meg nem állapított arányokban — ilyen kollektív bosszúállás, a filmben történik is rá utalás, azonban teljesen megváltoztatta volna a film jellegét, ha kiszélesítettük volna az ábrázolás körét a történelmi előzményekre és következményekre. Művészi meggondolások mellett azonban az is fölmerült, vajon célravezető-e, ha ezzel az eseménnyel mi magyarok foglalkozunk először.” (Kiemelések tőlem: Z. M.)

Úgy ír Kovács, mintha reális lehetősége lett volna, hogy „az ábrázolás körét kiszélesítse a történelmi következményekre”, és kizárólag önálló mérlegelés kérdése volt, hogy —

53