Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Vekerdi László: „Egy szükséges és lehetséges közép-kelet-európai tudat jegyében…”?

a fennmaradás érdekében. Ha tetszik, úgy is mondhatnék, hogy spontán „demokratikus állampolgári öntudatából döntöttek így. De ezek csak szavak; a lényeg az, hogy az egyszerű emberek meg a vezetőjükül elfogadott urak megegyeztek egymással, és tartották az egyezséget becsülettel. Pedig nem voltak szentek. Veres Péter látja jól ezt is, cseppet se szépíti Bölcs és balgatag őseink-ev. „Milyen jó volna azt írni (volna is bennem ilyesféle hajlandóság), hogy ezek a mieink nem voltak olyan rettenetes zsarnokok, rablók, királyhoz méltatlan vadak és ostobák vagy rókaravasz ok, mint a többi nemzetekéi, de lám, itt van, miről már szóltam, a Vazul megvakítása, majd ennek a megismétlése Álmos herceg és fia, Béla esetében. És a többi szörnyű esetek, a barbár »felkoncolások«. (Ez a szó a levágott állatok feldarabolását jelenti kisebb »koncokra«. Egy konc: egy ember vagy egy család porciója. A konc csak csonttal együtt konc. Milyen sokszor lehetett éhes az a nép, amely a »koncleső« tulajdonságot átvitte a nyálát csorgató kutyáról az emberre, sőt, a ravasz és aljas politikusra . . .)

A késői politikai bosszú jóvátehetetlen politikai hiba, mondhatni öngyilkos ostobaság, mert közben új és új nemzedékekben új nép nő fel, amely már nem érzi ennek a bosszúnak az indulatát és a jogosságát. Magának is árt, aki nem felejt, ha már megbocsátani nem is tud.”

A francia forradalomból megszületett és ideológiai vagy etnikai elvekre (vagy egyszerre mindkettőre) felépített modern állam azonban éppen ezt nemigen teheti meg. Nem felejthet, hiszen már kialakulásakor legfőbb közösségteremtő erejévé a Haza, illetve a Párt ellenségei elleni permanens küzdelmet avatta. „Ti csak azt tudjátok, amit gyűlöltök” — mondja Sofiának Esteban; a pártállamok és nemzetállamok megmaradásához föltétlenül szükség van gyűlölendő ellenségre, akkor is, ha már régen eltűnt, akkor is, ha már régen nem fenyeget. Soha, semmit nem szabad elfelejteni. A törzsi vérbosszú újraéledt szelleme hatja át az osztályt vagy a társadalmi csoportot (a „történelmi fejlődés” ürügyén) „képviselő” és „megtestesítő” Pártot, a „kiválasztottságát” ősi jogon deklaráló „államalkotó” etnikumot.

Félre ne értsük valahogyan: a történelem sohasem volt fáklyásmenet, egy nemzet története se. A „nemzetté-kovácsolódás” vagy általában bármely csoportidentitás vagy osztályöntudat kikovácsolódása csakugyan küzdelem és gyakran véres harcok közepette történt. A XI. századi Magyarország megszületése vagy a szabadságharc ebből a szempontból nem kivételek, sokkal inkább a szabályt képviselik. De meglehetősen kivételek, kivált az utóbbi fényes kivétel a tekintetben, hogy a közösségteremtés eszközéül nem a kirekesztést, még csak nem is a befogadást, hanem az elfogadást tette meg, mások elfogadását — ahogyan Benedek István hangsúlyozza — „a kultúrájukkal és kultuszaikkal együtt”. Ezt nem teszik lehetővé, ennek a lehetőségét tagadják az ideológiára fölépülő pártállamok és az etnikai elvre fölépülő nemzetállamok. Nekik lételemük a kirekesztés; az őrült kondukátori homogenizáció csupán ennek az általános elvnek volt egyik tragikomikus példája. A totalitárius államoknak életbevágóan fontosak a kitaszítottak, a kívül rekedtek, az idegenek: az ellenség, akit gyűlölni lehet. Gyűlölni kell, hiszen létünkre tör, lám, már ekkor, meg ekkor meg ekkor micsoda károkat okozott „nekünk”! Nem a vezetők hozzá nem értése, nem a hibák, nem az ideológia ostobaságai okozzák a bajokat, hanem „az ellenség” szüntelen ármánykodásai. „Mi” jók vagyunk, „mi” csak „védekezünk”, „mi” hitelesek vagyunk. És megindulnak az öncélúság ördögi körei. Minél inkább eszményíti és fetisizálja önmagát egy közösség, annál inkább másokban fogja keresni gondjai forrását; minél inkább eltelik önmagával, annál kevésbé tud figyelni tévedéseire és feladataira, annál inkább nőnek a bajok, a társadalmi, a gazdasági, a politikai bajok, és annál nagyobb szüksége lesz ellenségre. Nem lehet felejteni semmit, a közelmúlttól az őstörténetig számon kell tartani és fel kell nagyítani mindent, amit „ellenünk” elkövettek. És aztán annak rendje és módja szerint meg kell bosszulni. Elvégre meg kell védeni a nemzeti tűzhelyet! Hiszen a „miénk”, és különben is „mi” vagyunk a különbek. „Természetadta” jogunk tehát, sőt, az egész emberiség érdeke, hogy itt „mi” uralkodjunk. „Mi” alkossuk a „nemzetet”. Ez nem „elnyomás”, oh dehogy! Ez a legteljesebb demokrácia, tökéletes

42