Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Vekerdi László: „Egy szükséges és lehetséges közép-kelet-európai tudat jegyében…”?

nyugati mintára, hiszen csak arról van szó, hogy itt „mi” vesszük magunkra „a Fehér Ember terhét”! A „White Man’s burden”-től a Vatráig és a jelenlegi délszláv tragédiáig persze hosszú az út, ám meglehetősen egyenes, mindenesetre a nagymagyar millennáris nacionalizmus nem jelentéktelen kerülőjén át. Európa nyugatibb fele láthatóan tanult a két önpusztító háború, s a többnyire nem kevésbé véres totalitarianizmusok rémségeiből; ám — a múlt militáns nacionalizmusaival ellentétben — nem úgy látszik, hogy ezt a tanulságot határain túl is közvetíteni vagy pláne érvényesíteni képes. Meglehet, nem is akarja. A vasfüggöny lebontását a Nyugat csak addig szorgalmazta, amíg az ő érdekeit szolgálta. Meglehet, ma egy újabb „szigetelő fal” felhúzását véli (ha még nem is nyíltan bevallottan) érdekének? A „közép-kelet-európai tudat” (már amennyiben egyáltalában létezik ilyesmi) ma mindenesetre messzibb van a nyugatibb európaitól, mint bármikor. Még az sem lehetetlen, hogy Európa mitőlünk keletibb fele hamarább találkozik a nyugatival, mint a középső. Pedig még elképzelni is szörnyű, mi vár az Európa két fele közé szorult térségre, ha az itteni népek meg nem tanulják valahogy a kétoldalú kompromisszumok és a kötelező egyezségek kötését, államokon belül csakúgy, mint államközi viszonylatokban. Azaz olyan tartós kapcsolatok kialakítására kellene törekedni, melyeknek keretében min- denik fél hajlandó olykor kisebb-nagyobb vélt vagy valódi veszteségeket lenyelni ésszerű közös (tehát végtére őt is segítő) érdekekért. Végül is ilyen „egyszerű” volt az európai közös piac titka is. Amíg ezt a tanulságot a „közép-kelet-európai tudat” meg nem emészti valahogy, amíg az egész régió, mint együttműködő sokféleség, saját maga ki nem küzdi gazdasági és társadalmi felemelkedését, addig nem sok reménye lehet itt bárkinek az „integrálódásra” az áhított európai csillagkörbe. Ma is fennáll Németh László (egyszer már bevált) Kisebbségben — jóslata: „A magyarság a kelet-európai görgetegben kerülhet hol felül, hol alul, véghelyzete nagyjából az lesz (amint érdeke is az), ami a szomszéd népeké. Isten éppúgy együtt tárgyalja őt a Südostraum többi népeivel, mint a német politikai irodalom”. Vagy ahogyan Gáli Ernő összegezi a fejtegetéseit: „Napjaink hiszteri- zált légkörében, a különböző országokban kirobbant véres incidensek tanulsága szerint is, az elvakult szenvedélyekre mindenekfölött a ráció, egy szükséges és lehetséges közép- kelet-európai tudat jegyében lenne szabad csak válaszolni . . . A nacionalista elfogultságok, előítéletek és hamis ellenségképek kiküszöbölése főként a tárgyilagos kutatások és párbeszédek segítségével érhető el, ha egyáltalában elérhető.”

Ez Gáli Ernő igazsága. A Smaranda Enache, Mircea Dinescu, Domokos Géza, Király Károly igazsága; azoké a keveseké (vagy tán nem is olyan keveseké), akik a történtek és a történők ellenére reménykednek még az értelem és az emberség fölülkerekedésében tájainkon. De lesz-e az igazságukhoz igazuk is? Sikerül-e valamit elérniük? Sikerülhet csitítani a sokfelől, régóta szított gyűlölködéseket? Nem tudható, és nyilván nem is csak tőlük függ, meglehet nagyon kicsi mértékben függ tőlük. „A választás kényszerűsége, a döntések elodázhatatlansága egész Közép-Kelet-Európában újabb és újabb polémiákat gerjeszt. Dilemmák és alternatívák merülnek fel, s úgy tűnik, az egyértelmű válaszok, a megfellebbezhetetlen igaz feleletek ideje lejárt.” Tán szerencsénkre. Mert a megfellebbezhető válaszok útján egyszer csak eljutunk tán a kölcsönös megértésig. A belátásig, hogy ez itt minden népnek a saját érdeke is. Mert ha nem, akkor itt elébb-utóbb mindőnkre, „hívőkre” és „kiábrándultakra” egyaránt reánk zúdul a gyűlölet össztüze. Mint ma a koncul odavetett horvát, szerb és magyar városokra és falukra Jugoszláviában. Mint egykor a Madrid utcáira kirohanó Sofíára és Estebanra:

„Idáig volt, amit meg lehetett tudni. Aztán a tömegzajdulások dühe és riadalma, forgataga és káosza következett. .. Aztán leszállt az éj. A vak gyilkolás, a tömegkivégzések, az öldöklés éje Manzanaresben és Moncloában. A sortüzek most sűrűbben, rendezettebben dördültek, ráigazodva a fegyvert vezényszóra töltő és elsütő mozdulatok iszonyú ritmusára, a kivégzések baljós színpadának vértől vöröslő falai előtt. A május eleji éjszaka óráit sokszorosukra duzzasztotta a vér és rettenet élesztője . .. Sem Sofia, sem Esteban nem tértek vissza többé az Arcos Palotába. Többé se nyomukra, se testük nyugvóhelyére nem akadt senki.”

43