Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Vekerdi László: „Egy szükséges és lehetséges közép-kelet-európai tudat jegyében…”?
„Deutschland Deutschland über alles” komplexum messzi megelőzte időben is, intenzitásában is keletibb Európa népeinek hatalmi törekvéseit és államnemzeti indulatait. Európa itteni tájain egyelőre lassúbb volt ez az eltolódás a militáns nacionalizmus irányába. A honi felvilágosodást szervesen folytató magyar reformkor például a maga józanságával, türel- mességével, iparkodó tisztességével, művelődési igyekezetével, önzetlen honszerelmével szinte mintája lehetett volna a nemzeti eszme népeket fölemelő erejének, s kisebb-nagyobb időbeli eltolódásokkal és változásokkal ugyanez mondható el a szomszédainkról is. A magyar reformkort majd folytatásaképpen a kiegyezés első évtizedeit ezen felül még az is kitüntette, hogy — amint Nemeskürty A kőszívű ember unokái-ban szépen megmutatta — nemzetképébe szervesen beépített mélységesen komolyan vett szabadelvű értékeket. E tekintetben közel s távol nem akadt párja; legfeljebb — ezt meg Köves Erzsébet demonstrálta — az orosz demokraták szűk (és eleve Szibériára ítélt) körében. Az angolszász világban különös kettős könyvelés alakult ki: volt egy exklzív liberális nemzeteszmé- jük az arisztokrácia és a vezető értelmiség körében, s maradt a többieknek a militáns jingo-nacionalizmus, különböző formákban és fokozatokban. Egyébként nem sok nyoma maradt a liberalizmusnak a század második felére a vetélkedő nemzetek Európájában. Nálunk ellenben még a Szabadságharc bukása is a nemzeti liberalizmust támogatta: Benedek István hívta fel rá a figyelmet idejében megjelent (ám sajnos igen kevéssé figyelembe vett) versgyűjteményében, a Rendületlenül-bcn, hogy: „a »nyelvében él a nemzet« szép mondás, de nem igaz: szivében él a nemzet, és ennek tudatosulása főleg a szabadságharcnak köszönhető ... A szabadságharcnak s az azt követő megtorlási korszaknak ritkán emlegetett nagy érdeme: megindította az integrálódásnak azt a folyamatát, amelyben zsidók, németek és szlávok tömegesen tudatosították magyar voltukat. Azért beszélek integrálódásról és nem asszimilálódásról, mert nem hozzáformálódás, hanem egybeolvadás történt: a zsidók, németek és szlávok a kultúrájukkal és kultuszaikkal együtt váltak magyarrá.” Ők teremtették meg A kőszívű ember unokái-nak Magyarországát. Ez az integrálódás, vagy Veres Péter szemléletes szavával szólva „nemzetté-kovácsoló- dás” a sors pörölye alatt, nem volt új jelenség: a látszat és a híres széthúzás ellenére is a magyarság tradícióihoz tartozott. Meglehet, még régi félnomád-nomád múltjából hozta, meglehet, már a kazár birodalomban ilyesféleképpen „integrálta” a megértett közös érdek a törzseket. Hiszen félre kellett tegyék vérszomjas és elkülönülésre ösztönző „törzsi bálványaikat”, el kellett tűrniük, tán még meg is kellett becsülniük a nyelvi és etnikai, illetve a sokszor ezzel összefüggő foglalkozásbéli különbségeket, ha el akarták kerülni a felmorzsolódást. Az eredményekből ítélve meg is tették. A XI. századi nagy nemzetté- kovácsolódásban mindenesetre már dokumentálhatóan így valahogy történt; legalábbis Veres Péter így értelmezi a dokumentumokat: „Azok a magyar vagy magyar földön élő pásztorok, földmívelők, birtokhoz — otthonhoz — jutott szabadosok, vagy harc és udvari politizálás helyett letelepedő és gazdálkodni kezdő, bármely nemzetségből való nemesemberek, abban az örökös, illetve meg-megújuló szorongásban, hogy jaj, jön az ellenség, elpusztítja mindenünket, vagy le is öldös bennünket, bizony szükségképpen magyari nép-nemzetté kellett, hogy verődjenek. Mégpedig abban az értelemben is, hogy legyen a mi országunknak — a mi nemzetünknek — igazi vezetője, ura-király a-védelmező je (lásd a korona megszentülését!), legyenek törvényeink, és azokat tartsa is meg mindenki, ne csak a szolga, hanem az ura is, sőt, még a nagyurak is.” Mutatis mutandis ugyanazt mondja itt Veres Péter, mint amit Benedek István a szabadságharc leverése utáni, de már a reformkorban megindult „integrálódásról”. Egyik folyamatban sem értelmiségi „ébresztők”, vagy pláne „orákulumok” bírták rá akármilyen érvekkel vagy propagandával a népet erre a kétségkívül bölcs viselkedésre (bár nem is akadályozták; akkoriban úgy látszik még több eszük volt az „írástudóknak”). A nemzetté-kovácsolódás túlnő az „ébresztők” látó- és hatáskörén; vagy ahogyan Csoóri Sándor megfogalmazta ugyanezt: „a történelemben csak abból formálódhat nagy távlatú ügy, amelyben az egész nép, az egész nemzet részt vehet”. A nemzetté-kovácsolódásban végtére is az emberek saját jól felfogott érdekükben maguk döntöttek úgy, hogy lemondanak egyéni vagy kollektív szabadságaik egy részéről 41
