Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Vekerdi László: „Egy szükséges és lehetséges közép-kelet-európai tudat jegyében…”?
ziók során fenntartani.” Gáli Ernővel szólva: a képviselők illúzióik foglyaivá váltak. Gáli Ernő (ön)kritikus következtetéseivel szinte összecseng a csíkszeredaiaké „Intézményeink a kinyilatkoztatás szintjén a nemzetiség megmaradását szolgálják, és bizonyos értelemben tényleg ezt teszik: annak a nemzetiségképnek a megmaradását szolgálják, ami szükséges ahhoz, hogy ők, mint képviselők megmaradhassanak, hogy tevékenységük legitimált legyen.” Az ébresztők ükunokái így lesznek végül kinyilatkoztatásaik túszai. A „nemzetiséget” „nemzettel” felcserélve nehéz fel nem ismerni, hogy többé-kevésbé rólunk szól a mese, és a de te narrat fabula ugyanígy elmondható a szovjet kötelékekből kiszabadult minden közép-kelet-európai államra. Sőt: rájuk tán sokkal inkább, sokkal vadabbul érvényes; a romániai magyar értelmiség története tán csak egyik szelíd változata a nemzeti kommunizmusokban és utódrendszereikben általában sokkal erőszakosabb vonásokkal kirajzolódó „mesének”. De Gáli Ernővel és a Csíkszeredái fiatalokkal ellentétben ez a „mese” sehol sem reflektál (pláne kritikusan) önmagára. Ellenkezőleg: az értelmiség a rendszerváltozás után a nemzeti politizálás rejtett és közvetett dimenzióiból hirtelen a politika nyíltabb (vagy legalábbis nemzeti szempontból nyitott) égtájaira lökődve mintha igyekezne megőrizni jól bevált illúziótermelő mechanizmusait, vagy egyenesen kialakítani és megerősíteni ott, ahol (mint például nálunk) ez a mechanizmus ilyen „csíkszeredaian” tiszta formájában már nem is létezett. De tán nem is annyira az a fontos, hogy mire és kire volt érvényes a csíkszeredaiak modellje; akár Romániában is, mert valószínűleg ott is mindig akadtak alóla kivételek bőven. Arról van inkább szó, hogy a modell megértet tán valamit a politikai küldetés- és identitástudatok illúziókkal és torzulásokkal terhelt, bajosan áttekinthető szerkezetéből. A „képviselők” és a „mediátorok” illúzióteremtő és stabilizáló szerepének az elemzése rávilágít minden vezető elit veszedelmes csapdájára: Az intézmények megmaradása öncéllá válik, „olyan interpretációs ráccsá, mely nem képes elviselni semmilyen kritikát, illetve minden másságot léte elleni támadássá értékel át.” Pontosan ez történt a pártállamokban; meglehet, ma is ez a Közép-Kelet-Európát fenyegető legnagyobb veszély. Ha méghozzá a hadsereg „vállalja” az „interpretációs rács” össze- tartójának a szerepét, halálos veszély. És ez alól nem kivétel az intézményesült nemzet sem. Ellenkezőleg: gyakran épp a nemzet a vezető „intézményi értelmiségiek” legfőbb hivatkozási alapja, melynek — „mindvégig a legnagyobb szerénység hangoztatásával” — látványosan „felszentelik magukat”. Köréjük aztán készségesen kitermelődik ámediá- tor réteg, „mely eljátssza a »nép«, a közvélemény és a közakarat szerepkörét és közben cinkosként lehetővé teszi az apparátus legitimálását.” Nem egészen új jelenség ez sem. Hiszen hasonlóan igyekeztek megteremteni a maguk hatalmát már azok az értelmiségiek is, akiket Bibó egyfajta „antidemokratikus nacionalizmus” képviselőiként írt le és ítélt el, akiket Fülep Lajos a nemzeti öncélúság nagyszájú és hígvelejű bajnokaiként pellengérezett ki; mindketten személyesen szerzett bőséges tapasztalataik alapján. Ennek az antidemokratikus nacionalizmusnak ma nálunk hálisten- nek nem jut különösebb szerep; még ha tán olykor úgy is látszana. Ám először is nem mondható el ugyanez szomszédaink mindegyikéről. Azután meg sajnos nem igen húzható megnyugtatóan éles határvonal a tegnapi nemzeti kommunisták, a mai „demokratikus” nacionalisták, sőt maguk az „ébresztők” közé. (Éppen ezt használhatja ki a csíkszeredaiak elemzése is.) Egyszerű lenne azt állítani, hogy a modern nemzet megszületésekor még mentes volt a nacionalizmus bornírt borzalmaitól, hogy akkor még harmonikusan megfért egymással, sőt együtt növekedett „nemzet” és „szabadság”, „nemzet” és „egyenlőség”, „nemzet” és „testvériség”. Nem így volt. (Legfeljebb arról lehetett szó, hogy mindig jól megfért egymással — ahogyan később, már a jól fejlett bornírtság korszakában divatozott volt mondogatni — „nemzet” és „haladás”; ne feledjük azonban, hogy a „haladás” meglehetősen gyanús fogalom, hiszen köztudottan a paralysis is „progresszív”.) A modern nemzetnek bizony már a fogantatása is iszonyatos és felesleges vérengzések közepette történt a Francia Forradalomban, s felcseperedését ugyancsak bőségesen folyó vér ünnepelte, Napokon háborúiban. Lehet mentegetni és magyarázni a „forradalmi” erőszakot, lehet 39
