Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Vekerdi László: „Egy szükséges és lehetséges közép-kelet-európai tudat jegyében…”?
Vekerdi László „Egy szükséges és lehetséges közép-kelet-európai tudat jegyében . . ”? „Haragszol ránk — mondta —, mert hiszünk valamiben. — Hinni valamiben, ami napról napra változtatja az arcát, nagy és fájdalmas csalódásra fog vezetni—felelte Esteban. — Ti csak azt tudjátok, mit gyűlöltök. Semmi mást. S mivel csak ezt tudjátok, akármi másban megbíztok és reménykedtek.” (Alejo Carpentier: A fény százada. Európa. 1976, 281. old.) A lehetett a magyar politika olyan, amilyen (s tán nem is volt mindig annyira silány, mint állandó kudarcaiból vélhetnénk), a magyar politikai gondolkozás (vigyázzunk: nem a ma divatos politológiai!) minőségéhez azonban aligha férhet kétség. Gáli Ernő lépésről lépésre régen kiküzdötte már a maga helyét ebben a Zrínyitől vagy még élőbbről napjainkig vagy szinte napjainkig tartó fényes sorban, felesleges erre szót vesztegetni. De tán nem egészen felesleges reflektálni a Tiszatájb&n legutóbb megjelent cikkére, melyben „Értelmiség, nemzetiség, erkölcs” címen korunk és tájaink néhány égető kérdését — meglehet, fő kérdését — firtatja, a romániai magyar kisebbség példáján, de általános érvénnyel, körültekintően és önkritikusan. Most is, mint régen, az „ébresztők” szerepéből indul ki, abból a megkülönböztetett fontosságú funkcióból, ami a „közép-kelet-európai nemzetté válásban” az „értelmiségieknek” jutott. „Ha ugyanis — korabeli felfogás szerint — a nemzetek már régóta léteznek, azonban változatos okokból kifolyólag bizonyos ideje »szenderegnek«, akkor ebből a Csip- kerózsika-álomból fel kell őket ébreszteni.” Az „ébresztés” különféle jelenségeiről és lefolyásáról kötetnyi releváns tanulmányt írt Gáli Ernő; szólt részletesen költők, nyelvészek, újságírók, történészek, lelkészek és az ő köreikből verbuválódott politikusok centrális jelentőségéről a nemzeti öntudat megteremtésében, úgyhogy most képletszerű tömörséggel összegezhet: „A régióban kialakult körülmények folytán erre az értelmiségre hárult az a történelmi feladat, hogy a népet a nemzet leckéjére »megtanítsa«. E feladat, e szerep révén Kelet-Európábán a művelődés — más tájakon ismeretlen arányokban — politikai színezetet nyert, s mindebből a művelődésfenntartó, nemzetébresztő írástudókra nézve súlyos felelősség származott.” Az arányok másutti alakulásáról vitázhatnánk; ellenben a „nemzeti öntudat” megteremtésében (ellentétben a „nemzetté-kovácsolódással”) mifelénk valószínűleg csakugyan sokkal nagyobb szerep jutott az (általában alacsonyabb nemesi vagy olykor paraszti rétegekből származó) „ébresztőknek”, mint tőlünk nyugatra (vagy keletre); bár azért itt is igencsak osztozkodtak az eredendően politikai vezetésre született-nevelkedett arisztokráciával. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az arisztokrácia régiók és korok szerint segítette vagy gátolta az „ébresztők” munkáját. Az arisztokrácia (vagy általában a hatalmi elit) és az értelmiség viszonya (ami különben magában megérne egy — sőt több — misét) megváltozGáll Ernő: Értelmiség, nemzetiség, erkölcs című cikkéhez 36
