Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Vekerdi László: „Egy szükséges és lehetséges közép-kelet-európai tudat jegyében…”?

tatja az „ébresztés”, illetve az „ébren tartás” egész stratégiáját, átrendezi a vállalkozás belső dimenzióit és szerkezetét. így például a román uralom alá került magyar „értelmiségi mező” a különféle és időben változó hatalmi, ideológiai és kulturális követelmények kényszerében és vonzatában folyton változott, s erősen differenciálódott, a megalkuvás árán többé-kevésbé élni engedett „intézményektől” el egészen „a hatalmi-ideológiai mezőn kívül kibontakozó” under-ground-ig.

Gáli Ernőt a folyamat példásan pontos (és nem egy vonásban önkritikus) összegzésében nem apologetikus szándék vezeti. Az értelmiség szerepét és lehetőségét kívánja megérteni. Keserű tapasztalatait a reá mindig is jellemző erudícióval szembesíti a különféle szociológiai teóriákkal; s ha végül nem is teszi le azok mellett a garast, akik az ébresztők mostani „ükunokái” által vállalt politikai szerepekben csupán csak „az értelmiség önáltató, sokszor önös érdekeit takargató illúzióit, hamis tudatát fedik fel”, azt nagyon határozottan leszögezi, hogy „azok, akik — egy ideig magukat is áltatva — engedtek a hatalom csábításainak, és kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötöttek, ráébredhettek, hogy illúzióik foglyaivá, túszokká váltak.”

Ez a ráébredés mondatja ki vele a jelen gyötrő (és már egyáltalában nem csak Romániára érvényes) kérdéseit: „Mihez kezdjen a változásokhoz, s ugyanakkor egy művelődés túléléséhez oly nagy mértékben hozzájárult értelmiségi gárda? Váljék-e a kapitalizmus helyreállításának »élcsapatává«, vagy vonuljon vissza a különböző szakterületek zárványaiba? Meddig kell az íróknak, költőknek, tanároknak, kutatóknak és lelkészeknek a fórumon ágálniuk, és mikor adhatják át a stafétát a hivatásos politikusoknak?” És mi a garancia — folytathatnók a kérdéseket —, hogy a fórum jelenlegi szereplői nem illúziók foglyai, hogy nem váltak-é máris újból túszokká? És kinek vagy kiknek a túszaivá? Azt, hogy mikor adják át a stafétát, én nem kérdezném; a hivatásosokról sincs ugyanis túlságosan jó tapasztalatunk, az igazi politikus meg valószínűleg non fit, séd nascitur.

De aki nem „nascitur” (és azért szemmel láthatóan ilyen a többség), az minek megy el politikusnak? A mindennapi (ám azért egyáltalában nem föltétlenül egyszerű) egyéni karrierizmuson túl miért igényel politikai vezetőszerepet a rátermetteknél nyilvánvalóan nagyságrendekkel nagyobb „értelmiségi gárda”, vagy — akár a múltra is kiterjedő érvénynyel — az „ébresztők” kisebb-nagyobb „élcsapata”? Általánosan érvényes válasz aligha akad a kérdésre; a Gáli Ernő által is idézett szerzők (Lyotard, Bourdieu, Schelsky, Konrád, Szelényi) teóriái és modelljei tán megvilágítanak egyet s mást, ám azt valószínűleg jól érzi Gáli Ernő, hogy magyarázataik sántítanak, akár azért, mert túlbecsülik az értelmiség szerepét, akár azért, mert csak „önáltató, sokszor önös érdekeit takargató illúzióit, hamis tudatát” látják a szerepben. A kérdés azonban mégiscsak az, hogy miért és hogyan válik valaki illúziói foglyává?

Mintha épp erre a kérdésre készült volna felelni (noha láthatóan nem erre készült) a Csíkszeredái Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport írásaiból közölt válogatás a JANUS legutóbbi számában. Az összeállítás részben alátámasztja, részben cáfolja Gáli Ernő megállapítását: „Az erdélyi fiatal magyar értelmiségiek kritikáiban hangot kap a régi rendszerrel kötött bizonyos rossz kompromisszumok okozta elégedetlenség, s egyre erősebb az abszolutizált egyéni jogokra hivatkozó irányzat, amely idegenkedik a nemzetiségi elkötelezettség morális követelményeitől, és nem hajlandó például a kivándorlást elutasító álláspontot elfogadni.” A csíkszeredaiak írásában azonban többről van szó; bár végtére csakugyan szakítanak mindenféle elkötelezettséggel, a „nemzetiségivel” csakúgy mint az „abszolutizált egyéni jogokra” hivatkozóval. így azután például a kivándorlást nem elutasítani kívánják, hanem megérteni elkötelezetlenül a motívumait, ami merőben más, mint a nem elfogadás-elfogadás morális elkötelezettségre hivatkozó dialektikája.

A csíkszeredaiakra is hatottak azok a szerzők, akikre Gáli Ernő hivatkozik, mindenekelőtt Burdieu. Továbbá rájuk is ugyanúgy jellemző a rendkívül alapos irodalmi tájékozódás összekapcsolása az adott viszonyok elfogulatlan megfigyelésével és elemzésével; ennyiben akár Gáli Ernő tanítványainak is tekinthetők (még ha tán tiltakoznának is ellene). Meglehet az is gállernői (vagy tán még maxwéberi?) vonás, hogy az emberi közösségek

37