Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Horváth Péter: Színház a magasban (regényrészlet)

— Emil! — Kopecsniné fenyegetően felhúzta ritkított szemöldjét, előbbre lépett. Hajába újból belemart a légyfogó papírja. — Mi ez?! — sikoltott. — Hozzám ne merjen!

A portás szelíden pislogott.

— Eltűnt a színház. Esküszöm magának! Látta a Hekomba is!

Az öregasszony sziszegve szabadította ki magát a légyfogó rabságából, puffadt ujjaira légydögök tapadtak, reszketve lépett a falikúthoz.

— A csapot! Mit bámul?! Nyissa már meg!

A portás engedelmeskedett. Kopecsniné kezet mosott.

— Forduljon el! Várjon itt! — Bedübörgött a tisztaszobába, kivett a szekrényből egy nagyvirágos pongyolát, belebújt. A konyhában feldőlt egy hokedli és darabjaira esett. — Mit művel megint?

— Csak a légyfogót akartam a lámpára vissza . . .

— Dobja a szemétbe! — A hullámzó keblek megtöltötték a virágos pongyolát. — Üljön le szemben!

A portás leereszkedett.

— Ki volt a másik?

— Tessék?

— Akivel odakint a kertben? Együtt vedeltek?!

— Senki, Margitka, tudja, hogy soha . . .

— Férfiak! — Kopecsniné megvető tekintetet vetett Széppataki úrra.

— Magamban diskuráltam — vallotta be bűntudatosan a portás. — Nagyon megviselt a kihallgatás. Bejelentettem a rendőrségen ugyanis, hogy a színház . . .

— Ha valami kurvát cipelt ide, valami színésznét. . . !

— Elvtársak jöttek Pestről a szállodába! A sofőr azt mondta, nyomoznak. A reggeli újságban biztos benne lesz. Annyira zaklatott vagyok.

— Látszik. A ruhája csupa sár.

— Telihold van — védekezett a portás. — Ilyenkor egyébként is bizonytalan a léptem.

— Az üveget! — rendelkezett az öregasszony.

Széppataki úr a konyhaszekrényhez lépett.

— Nem azt! Az édesebbet!

A portás kiemelte a likőrös butéliát, elővett egy kis poharat.

— Tele adja! — Az öregasszony egyetlen kortyintással benyakalta a kitöltött italt. — Töltsön szódát magának. Mire vár?

— Nem tudok hétfőn lakbért fizetni.

— Na, persze. Egy ilyen alak! Húsz éve titkolja! Engem nem lehet becsapni! Na, gyerünk, nyögje már ki!

— Megváltozik az életem, hogy a színház . . .

— Semmi kurázsi nincs magában?

— Felrepült! — bizonygatta a portás. — Galambok jöttek érte. Huss! Az egész épület, úgy, ahogy volt. . . Egy gödör maradt a helyén.

— Jól tudom, miben sántikál! — biggyesztette le az ajkát özvegy Kopecsniné.

— Holnap bejárom majd a várost. Addig talpalok, amíg . . .

— Szó se lehet! Csupa gyom az udvar! Van itt elég dolog? Az esküvőre kitatarozzuk a házat. Mit reszket? A gyűrűk megvannak tizenöt éve. A nyugdíját hazaadja, majd én beosztom. Nászúira Hévízre megyünk? Egész nap ázhat?

Széppataki úr tátott szájjal bámult.

9