Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Horváth Péter: Színház a magasban (regényrészlet)
Kopecsniné letette a poharát. Mi ez? Csak nem vendéget merészel?! Hallotta, hogy a lakó szitkozódva megkerüli a házat, elbotlik a kint felejtett locsolóban. Nem mer villanyt gyújtani. Nagyon helyes! Húsz éve megállapodtak. Áramot, vizet nem pazallunk. Látogatót csak vasárnap délután, a lakbért előre, az udvaron nem teregetünk. — Merre mész?! A sufnid nem arra van! Hé! Nem hallod?! Hozzád beszélek! Milyen egy lökött alak! Hova botorkálsz? — Kopecsninéhez. — Mit akarsz tőle? Alszik! — Valakinek muszáj elmondani! — Annak a fogatlan satrafának, aki húsz éve mindent elkövet, hogy még jobban megnyomorítson? Ha levegőt veszel, beletüsszent! Esküszöm, te mazohista vagy! A portás megtorpant. — Az meg mit jelent? — Vén hülye! Hát hiába ugat neked a Kümmel professzor? Hiába oktat? Ülsz a népi seggeden, bólogatsz, mintha értenéd! Evolúció! Fogadok, hogy a két kajla füled között nem hordasz fejet! Egy cső van ott neked, ahol másnak az esze! Egyik likon be, ki a másikon! A mazohizmus népbetegség, te lökött! Azt jelenti, élvezed a szenvedést! Állj már meg, te buggyant! Tudod, milyen kiszámíthatatlan! Ha álmából felvered, lenyel! Kopecsniné fülelt. Ä bice léptek már a teraszon kopogtak. Mit akar ez? A portás megkocogtatta a konyhaablakot. Megbolondult? Széppataki úr újra bezörgetett. Nem kapott választ. Lenyomta a konyhaajtó kilincsét. Az ajtó nem volt bezárva. Kopecsniné csücsörített. Ez az! A rigli! Az este itt járt a szomszéd Mariska, kölcsönt akart megint, pedig még a múltkorit se adta meg, a kurva. Azt hiszik, mindent lehet?! Vannak, akiket megölnek fél pár cipőért! Az újság az efféle dolgokról persze hallgat. Más nem is hiányzik, mint hogy elvetemült népek álmában meglepjék és kifosszák! Hallottunk már ilyet! Széppataki úr beóvakodott az ajtón. — Margitka! — suttogott. Az öregasszony felkattintotta a villanyt. — Mit akar? A portás hátrahőkölt. — Nem volt bezárva, gondoltam . . . — Mit keres? — Bocsánat, Margitka, én csak . . . — Mit? A portás hunyorogva hátrált. — Majd reggel inkább . . . Az öregasszony hangja ostorcsapásként süvített utána. — Hány óra van? Széppataki úr készségesen előráncigálta a Doxát. Hitetlenül bámulta a számlapot. Megrázta, füléhez emelte. — Megállt! Akkor történhetett, amikor eltűnt a színház. — Részeg maga?! — Tudja jól, hogy én soha .. . — Összekuszálta a rózsabokromat, felrúgta a slaugot! — Nagy baj van, Margitka drága! 8
