Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Horváth Péter: Színház a magasban (regényrészlet)

Horváth Péter

Színház a magasban

Özvegy Kopecsniné

^.oszlott, rózsaszín hálóingben imbolygóit a sötét konyha közepén. Hogy is? Mit is? Szuszogva fújtatott. Kibontott, ősz hajába beleragadt a lámpáról lelógó légyfogó papír. Nem vette észre. Zihálva bámulta a bútorok holdfényben derengő, baljós sziluettjét. Két lehajtós konyhaszekrény, benne levert zománcú, lyukas edények, csorba tányérok, megzöldült kiskanalak, tompa kések, hiányzó fogú villák és görbe kanalak. A falipolcon kávéőrlő, hús- és mákdaráló régiségek, habverő kollekció, födök sokasága, rahedli tortaforma, tucatnyi pogácsaszaggató. Miért? Az ablak holdfényes négyzete kékesen hunyorgott. Talán a csap? A konyhaasztal zsíros lapján árnyékok rezegtek, zöld tuskólábai között váj lingok kushad- tak nagyság szerint egymásba rakva, külön a festettek, külön a zománcosok. Nem csöpög. A falikút mellett gázfőző két ezüst palackkal, mellette villanyrezsó és egy sparhelt. Közepén még egy asztal, viaszkosvászonnal takarva, körötte négy támlás konyhaszék és három hokedli. A három hokedli különböző színű és arányú, ülni egyiken se, hiába enyvezi és szögeli őket hetente, széthullanak a legkisebb érintésre is. Főzés és mosogatás közben minduntalan beléjük ütközik, mégse dobja ki őket. „Az ember sose tudja, mit visz a jövő.” Ezt a jövőre vonatkozó, szinte filozofikus vélekedését a múlt alapozta meg; a múlt, amely szintén jövő volt valamikor, s úgy hullottak benne darabokra az álmok, akár a hokedlik, ha beléjük botlott a konyhakövön. Álom? De mi? A nyitott szobaajtó felé sandított. Szekrényeiben glédában állnak a ruhák. Pongyolák tucatjai, harisnyák százai lapulnak a fiókok mélyén, bugyik és kombinék levendula szagú tornyai töltik meg a komódokat. Odabent? Hálóingek, zsebkendők, ágyneműk és felszabatlan ruhaanyagok, üres nylonzacskók ezrei, szalma-, lakk- és vászonpapucsok, nyári és a téli cipők, bélelt és béleletlen csizmák regimentje meg a ki tudja még hányféle valami, amire a jövőnek szüksége lehet. „Ugyan, mama, hol van itt jövő?” Kopecsniné elengedte a füle mellett az efféle oktalan megjegyzéseket. Az idő bugyrai összesimulnak, akár a vájlingok az asztal alatt. Mit tudják ezek? Sípolva tört elő belőle a visszatartott levegő. A konyha makacsul hallgatott. Kutyák? Azok lehettek? Odakint? Vagy macska nyávogott a tetőn? A konyhaszekrény tetején vekkerek ketyegnek. Ovális, kerek és négyszögletes. A zölden derengő mutatók más és más időt mutatnak. „Minek magának ennyi vekker?” „Minek? — Nem is legyint a lánya ostoba kérdéseire. — Na, vájjon?!”

Amikor az urával „egybekeltek”, semmijük se volt. Ne gondoskodj a holnap dolgai felől, gondnak elég a mai nap. Az írásnak igaza van. Amikor bevonult, Kopecsni hatvan pengőt hagyott maga után és a megszületni készülő gyereket.

5