Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Horváth Péter: Színház a magasban (regényrészlet)

. Nem maradt belőle csak egy táboripostaszám. Kopecsniné kurválkodott, lopott, éjszakánként fosztogatta a menekülőket, kirabolta a magukra hagyott házakat, hogy enni tudjon, s táplálhassa a gyereket. A kiürült lőszeres rákászokat épp úgy összeszedte, mint a réz töltényhüvelyeket vagy a halott katonák zubbonyzsebében talált családi- és szentképeket. Az elfagyott, merev, szederjes lábakról lerángatta a bakancsot, batyujába gyömöszölte a tetves katonaköpenyeket. Ha gyűrűt, nyakláncot talált, az istállóig futott vele. A nehezen megművelhető, süppedékeny, lápos földü tanyavilág tizenhétszer cserélt gazdát a harcok során. A tanyagazdát, akinél Kopecsni a háború kitöréséig szolgált, s aki megengedte hogy az istállóban • húzzák meg magukat amíg nem találnak „emberibb megoldást”, már akkor agyonlőtték, amikor először ért oda a front. A tanya leégett, az istálló is tüzet fogott. Odaveszett a „hadizsákmány”. Kopecsniné a szántóföld mentén futó bozótos árokban hagyta a nyirkos lepedőkbe, mocskos katonaingekbe és szakadt zubbonyokba bugyolált lánygyereket, sorra járta a megroggyant vállú, sárba térdeplő tanyákat, hogy a kifosztott tisztaszobákból elhurcolja még, amit lehet. Az ártéri erdőben kaparta földbe soványka kincseit. A felszabaduláskor behúzódott egy elhagyott, városszéli házba a kislánnyal, megfoltozta a beroskadt tetőt, vályogot vetett, hombárt ásott az aknák szabdalta kertben. Éjszakánként a hombárba hordta az erdőbe rejtett holmikat. Napközben bejárta a várost, minden kapun bezörgetett. Csencselt, alkudozott, kereskedett. Megtelt a hombár. A férje a háború vége után hat évvel került haza. Huncut, cigányosan csillogó szemébe savót öntött az idő. Álmában oroszul ordított. Hetente jelentkeznie kellett a rendőrségen. Verte a lányát, ütötte a feleségét, hat ember helyett evett, és húsz helyett ivott. A hombár kincsei egyre fogytak. Azokban a napokban, amelyeket a részeges Kümmel a csuzimai ütközet idejeként emleget, Kopecsni eltűnt. A kocsmában azt beszélték, nemzetőrnek állt és bőrkabátja van. Valaki látni vélte egy orosz tank tetején, amint vodkát ivott. Soha többé nem került haza. Kopecsniné nem siratta meg. A forradalom heteiben újra megtöltötte a hombárt. Később téglaházat építtetett a vályogviskó elé. Az új házba bevezettette a vizet, a régit nem bontatta le. Mire az utolsó számlát is kifizette, a kiürült hombár beomlott, a gödröt benőtte a gaz. A lánya férjhez ment, gyereket szült, elvált, mégse költözött haza. Kopecsniné ötvenéves volt, amikor lakót vett a vályogépületbe. A lakó megbízhatóan fizetett, kevés időt töltött otthon, alázatosan betartotta a szigorú rendelkezéseket. Szabad délelőttjein órákig eljátszadozott a szállásadónő unokájával. Egyszer még hintát is eszkábált neki, a kert végében álló két akácfa között, nem messze a gyommal benőtt, jókora gödörtől. Repültek a nyarak. Az ősz észrevétlen fordult a télbe, a hó hamar elolvadt, s a beomlott hombár gödrében nyíló sápadt ibolyák meghozták a tavaszt. Hála a pontosan fizetett lakbérnek és a kurvának szegődött unoka szaporodó ajándékainak, Kopecsniné takarékbetétje komoly ezrekre hízott. Alig költött belőle. Mire? Heteken át ugyanabban a foltozott, bordó tréningruhában savanyodott, ugyanazt az eltaposott sarkú, zsíros műbőr papucscipőt koptatta, amit sok évvel ezelőtti, egyetlen külföldi útjáról, a Tátrából hozott. Havonta egyszer elment a templomba és az ócskapiacra. Üres vesszőkosarakat cipelt haza, savmarta műanyag kannákat szerzett bagóért, színes papírkötésű, filléres regények százait őrizte a fáskamrában egymásra halmozott műanyag zsákjaiban. Olvasni nem tudott. Az úton felszedte az elhullott, rozsdás csavarokat. Agyának sötét rekeszeiben gyémántfényű világossággal ragyogott a leltár. Naprakészen tudta, miből mennyije van, tévedhetetlen biztonsággal találta

6