Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Élet, még most sem untatsz” (Szász Imre: Megyek, ha elbocsátasz)

Forrai Ádám, az egykori Eötvös-kollégista lép elénk itt is, emlékeit pergeti, s néhány további ismerős alak arcvonása villan föl: Román Annáé, Bányaié, Szijjártóé és másoké. Ám az emlékezés „tárgya” nem a „régmúlt”, nem a kollégista évek, hanem a „közelmúlt” és a jelen. Nem az idő, nem a „történelem” fontos az írónak, hanem a mai emberi viszonylatok, az érzések és indulatok. S a két regény módszere sem azonos: a Ménesi útban Forrai emlékeit a regény végén közölt hiteles dokumentumok támasztották alá, egészítették ki, ott a kollégiumi „történelem” elmondásához jóformán csak ürügyként szolgált a szerelmi szál, Forrai és Román Anna kapcsolatának a kibontása. A Megyek, ha elbocsátasz — ha szabad így fogalmazni — valódibb regény, több benne a fikció, homogénabb anyagból megformált epika, ugyanakkor kevésbé megkomponált, szerkesz- tettlenebb, lazább, több szálú mű. Ha a két regény egymáshoz való viszonyára gondolunk, akkor nem egy eleve két kötetre tervezett „regényfolytatás” jut eszünkbe, sokkal inkább Balzac Emberi színjátékának epikus építkezése, regényfolyamának kompozíciója, írói módszere villan föl előttünk. Vannak a két regényben azonos alakok, rokon motívumok, de az írói szándék eltérő, a megformálás is sokban különbözik, s az új mű önálló, szuverén alkotás. Mintha az író is tartana ennek kimondásától, vállalásától. Szász Imre sosem tartozott a túlzott önbizalommal megáldott (vagy megvert?) írók közé, a kritika sem kényeztette el, most többféleképpen is rejteni próbálja aggályait, bizonytalanságát: köszönetét mond azoknak, akik a regény megszületésében segítették, előszót ír a regényhez, s Vas István két szép versét (egyetlen költemény ikerdarabjait) illeszti mottóként a könyv élére. Mindez adhat előzetes mankót az olvasó kezébe, maga a mű azonban all. oldalon ezzel a mondattal kezdődik: „A halottak feltámadnak bennem, gondolta Forrai...”

Igen, a halottak föltámadnak Forrai Ádám emlékezetében, s ugyanilyen intenzitással hatnak, jelen vannak benne az élők: nők és férfiak, gyerekek és öregek, barátok és ellenfelek. A Ménesi úrhoz viszonyítva itt részletesebb, árnyaltabb arcképét rajzolja meg az apának, Borbíró Öcsinek, Bányainak, a nők közül Trudinak és Zsófinak. S — nem dokumentatív, hanem epikus megformálásban — itt tárulkozik föl igazán Forrai Ádám alakja: nemcsak egy későn jött szerelem bakszagú hőse, nem kulcsfigura, hanem különféle emberi relációkból kibomló, változatos élethelyzetekben megmutatkozó, érzékenyen és sokoldalúan ábrázolt regényalak. Elhízott, öregedő férfi, de egy mosolyra, egy mozdulatra fellobban benne a vágy. Összetett, gazdag egyéniség, ellentétes tulajdonságokból fölépített jellem. Érzelmes és cinikus, „filológus és kölyökkutya”, vesztes és áldozat. Alaptulajdonsága a nagy önismeret, a jelenségek tudatosítása, az érzékeny reflektálóképesség, a folytonos önelemzés. Ezt erősítik a terjedelmes belső monológok („Elképzelte magát, ahogy kinn úszik a nagy tó közepén . . .”), de a külső történések is Forrai szemének tükrében, tudatán átszűrve jelennek meg („Apa ott feküdt a konyhakövön, tréningruhában, arccal lefelé, összeszedetten és fegyelmezetten ...”).

„Túlságosan földhözragadt, vagy mondjuk szebben: realista író vagyok ...” — mondja magáról Szász Imre. Ebben a megjegyzésében is van valaniféle érzékenység, védekező gesztus — fölöslegesen. Valóságigénye és valóságlátása nem egy múlt századi regénymodellt követ, még- csak nem is Móriczra vagy Kosztolányira emlékeztet. Szász Imre realizmusa Proust és Joyce utáni realizmus: két legfontosabb ábrázolási eszköze a belső monológ és a folytonos időjáték, a különböző idősíkok egymásba úsztatása. S az, hogy regényének van elmondható cselekményváza, hogy tud jellemeket formálni és történetet bonyolítani, hogy érdekes és élvezetes elbeszélő, hogy „mesélni” tud — talán nem lebecsülendő erény, pirulni való gyengeség annyi — a modem prózaírás címén elkövetett — cigánykerékhá- nyás, „játékosság”, újmódi avantgárd, öncélú formabontás ellenére sem. Amikor kiemelünk a regényből néhány részletet, nem a mű egészével akarjuk ezeket szembeállítani, csupán példát akarunk adni a korszerű, a „gazdagított”, a regényírás legújabb vívmányait is magába olvasztó epikára. Ilyen remek, érzékletes fejezete a regénynek például egy hazai repülőtéri vámvizsgálat leírása, egy, a Balaton körül vagonban utaztatott képzőművészeti vándorkiállítás „története”, egy dubrovniki utazás emléke, s a regény végén Forrai infarktusának és kórházi „utazásának” rajza. Az első két részlet kiváló példa arra is, hogyan tudja az író — dokumentumok nélkül — hitelesen megéreztetni a kort, a történelmi időt. Az utóbbi két „epizód” pedig a köznapi valóság, a „tipikus” események személyes átélésének és egyéni ábrázolásának a remeklése.

Amikor Szász Imre mottóként állította Vas István párversét a regény élére, kitűnően választott. Az egyik Vas István-vers (Megyek) nyolc sora az elfogadás, a beletörődés, a kivonulás, a lemondás érzését fogalmazza meg. A másik költemény (Mégsem) tizenkét sorban vitatkozik ezzel: a soha-meg-nem-elégedés babitsi lázadásának ad hangot, a beletörődéssel, a lemondással perel, az életet igenli, a határtalanra szavaz. Szász Imre regényét is ez a kettősség jellemzi: egy idős professzor búcsúzik az élettől, az ifjúságtól, szerelmeitől, barátaitól, rezignáltan szemléli a világot; ugyanakkor emlékeit idézi, a

89