Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Mezey László Miklós: A determinált valóság észlelete (Mátyás B. Ferenc: Léggömbvadászat)
jelenbe kapaszkodik, az „enni és inni és ölelni” parancsát követi, az örökkévalóság helyett az emlékezés erejében bízik: „egy ember mégoly esendő emlékezete is maga az örökkévalóság” — gondolta Forrai. — „Az örökkévalóság csak időbeli sorozatai a nemzedékek emlékezetének ...” Ez a gondolati kettősség áthatja a regény stílusát, „hangszerelését” is. A Forrai belső monológjait, önelemzését hordozó terjedelmes mondatok és az életben elhangzó kopogó párbeszédek, a rövid, drámai közlések kettőssége valamiféle lebegést, fényjátékot, irizálást, egyéni ízt, sajátos hangot ad a regénynek: talán ez Szász Imre regényíró művészetének legvonzóbb, legjellegzetesebb tulajdonsága. Valóságlátásának eredetére, lírai hangoltságára mutat. Szász Imre a legnehezebbre képes: költészetté emeli az epikát. Ebből a lírai hangoltságból szilárd tömbként — de nem idegenül, hanem a regény alapanyagába szervesen illeszkedve — emelkednek ki azok a részek, amelyek a regény gondolati tartalmát a legérzékletesebben fejezik ki. Talán nem tévedünk, ha a regény mondandóját, „üzenetét” egyfelől abban az élettényben látjuk, hogy a felnőtt ember magatartása, sorsa szempontjából meghatározó az ifjúság, másfelől abban az erkölcsi kérdésben érzékeljük, amely a „hősi kiállás” és a „lapító túlélés”, a bátorság és a gyávaság, az áldozat és a félelem közti választás szükségességét veti föl. Vagy talán nem is két külön kérdés ez? Szász Imre regénye — mindenekelőtt Borbíró Öcsi és Forrai Adám eltérő irányba mutató útja — azt sugallja, hogy a választás szükségességét fölvető erkölcsi kérdés, a felnőtt ember sorsa valahol az ifjúság éveiben kialakul, eldől. Vagy Borbíró Öcsi és Forrai Ádám útja mégsem olyan ellentétes? (Borbíró Öcsi fiatal „tisztelőjét”, Horváth Flórát — Borbíró halála után — Forrai „örökli meg”.) Ami a közös ifjúságban maradandó érték, az soha meg nem tagadható, soha el nem évülő? Szerencsére, Szász Imre regénye ezekre a kérdésekre nem ítéletet, nem lezárt válaszokat ad, hanem további kérdéseket fogalmaz meg, termékeny meditációt indít el az olvasóban. (Magvető Könykiadó) Tüskés Tibor A determinált valóság észlelete Mátyás B. Ferenc: Léggömbvadászat Mátyás B. Ferenc másfél évtizedes pályájának ívét nyolc kötet cövekeli ki — ebből öt Romániában, három pedig áttelepülése után, idehaza jelent meg — mégis „ismeretlen” írónak számít. Ismeretlennek, ugyanis a kritika már korai műveivel szemben is meglehetősen tanácstalanul állt; kevés műítész vette a fáradtságot, hogy elmélyedjen egy-egy novelláskötetének elemzésében, hogy megpróbálja leírni egyéni látású, egyedi hangoltságú prózájának természetét, kimutatni karakterjegyeit. Ahhoz nem volt eléggé hagyománytagadó, hogy a modernség-értő „vájtfülű- ek” köre kellőképpen lelkesedjék; viszont az erősen hagyománytisztelő erdélyi magyar bírálat sem látta szívesen a „csúnya” világot megjelenítő, kiábrándító alakokat fölvonultató elbeszéléseket; a minden írói mozdulatban jelképek után szimatoló, a virágnyelvű alkotásokat hasonló jelrendszerrel vizsgáló műelemzés pedig hiányolta az első jelentésréteg mögül kibontakozó világtávlatot. Mátyás B. Ferenc annyira köznapi témákat választott ábrázolása tárgyául, annyira ódzkodott az élénk színek használatától — helyette az életes szürke milliónyi árnyalatának kikeverésére törekedett —, hogy Csíki László méltán jellemezhette írásművészetét imigyen: „M. B. F. meg mintha a családi mikroklíma időjelző kisbékáit mász- káltatná kurta létrákon: kuruttyolásuk nem hallatszik Európába, de a frontbetörés biztosra vehető”. Némi zavart okozott talán az is műértelmező körökben, hogy a novellák, hosszabb elbeszélések vagy kisregények stiláris megjelölése, besorolása sem lehetett egyértelmű. Mert ugyan Mátyás B. Ferenc kétségtelenül realista, a valóságot úgy tekinti, ahogyan van, ám nem vonakodik elmozdulni sem a szürrealizmus, sem a groteszk és kivált nem a naturalizmus felé. Irályában — már a kezdetekkor — átjárókat keresett a különböző ábrázolásmódok között, át-átrándult a stílusok, prózai alakzatok határmezsgyéin, ahogyan a megjelenítendő szituáció éppen kívánta. Merthogy az észlelt valóság helyzetekben rejlő viszonyok sem mindig reálisak, különösen nem az az ember belső világa. Sivár környezetükben lassan mozgó, a determinált helyzetekben szükségszerűen statikus cselekményben részt vevő figurái néha olyan aljasok, néha meg olyan kiszolgáltatottak, hogy az érdekfeszítően eleven színezésre alig van esélye megformálójuknak. így azután nehézkessé válik a magasztos erkölcsi tanulság, a katartikus megigazulás kibontása a szövegekből, melyek a kimerevített pillanatképből lehangoló észleletekké válnak. Egy ideig úgy tetszett, amilyen állóképszerű egy-egy novellájának a világa, annyira változatlan marad Mátyás B. Ferenc egész irálya. Holott a Léggömbvadászat szakaszhatárt jelez alkotói pályáján. Ez az 1984-ben, még odahaza, Kolozsvárott írott és mind ez ideig kiadatlan kisregény mutatja azt az akkoriban még csak kitapogatható fejlődésirányt, amelyet már egyértelművé tett a 90
