Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Harmat Pál: A pszichohistória színe és visszája (Botond Ágnes: Pszichohistória - avagy a lélek történetiségének tudománya)
A pszichohistória színe és visszája Botond Ágnes: Pszichohistória — avagy a lélek történetiségének tudománya Kísértet járja be a történetírást: Sigmund Freud kísértete. A história tudománya, emberekkel foglalkozván, tulajdonképpen soha nem nélkülözhette teljesen a lélektan fogalmainak igénybevételét: most megjelent könyvében Botond Ágnes a bemutatni szánt diszciplína előzményeit leltározva Thuküdidészre és Giambattista Vicára hivatkozik. Csakhogy a történelmi szereplők indulatainak, érzelmeinek, józan vagy téves helyzet- megítélésének leírását és naiv kommentálását igen nagy távolság választja el a korszerű pszichológia szakirodalmi ismereten alapuló, rendszeres és tudatos történettudományi alkalmazásától. A történetírás, előzményeivel együtt, több ezer éves; a pszichohistória, a történeti lélektan talán ha harminc-negyven. Elvben mindenfajta pszichológiai irányzat felhasználható lenne a történettudományi alkalmazásra — a gyakorlatban azonban a pszichohistória pszichoanalitikus szellemű történetírás. Botond Ágnes is joggal hangsúlyozza a mélylélektan kiemelkedő, majdhogynem kizárólagos szerepét a pszichohistóriában. A pszichoanalitikus pszichohistória kényúr tehát a történeti lélektanon belül — de olyan zsarnok, akit szüntelenül bírálnak, támadnak, akinek időnként még a létjogosultságát is kétségbe vonják. Általában megengedhetetlen spekulációkkal, túlzott általánosításokkal, monokauzalitással és redukcionizmussal vádolják. Freud vagy a freudi tanok sorsa ebben a tekintetben hasonlít Marxéra és a marxizmuséra. Ma nincs olyan józanul gondolkodó ember, aki ne ismerné el, hogy a marxizmus némely vonatkozása — a gazdasági tényezők fokozott tekintetbe vétele, az osztályharc jelentőségének hangsúlyozása a történelem bizonyos szakaszaiban (ha nem is „minden eddigi társadalmak történeteként”) — gazdagította a modern történetírást. A marxizmus hatása a francia Annales-iskolára vagy az olyan szociológusokra, mint Max Weber és Mannheim Károly, jótékonynak bizonyult. A marxista történetírásban azonban nem ez a színvonal számított tipikusnak, hanem az, amit az Andics Erzsébethez, Molnár Erikhez vagy — uram bocsá’ — Nemes Dezsőhöz hasonló „tudósok” képviseltek — és amit a legjobb gyorsan elfelejteni (ez egyébként már messzemenően megtörtént). A pszichoanalízis szerencséjére, Freud követőinek soha nem jutott eszükbe, hogy élcsapatba verődve átvegyék a hatalmat, és rákényszerítsék a mélylélektant a történetírókra. De nem kétséges, hogy születtek olyan naivan pszichologizáló, inkább a freudi fogalmakat, mint a módszert vagy különösen az analitikus precizitást igénybe vevő pszichohistorikus munkák (Botond Ágnes az amerikai Lloyd de Mause-ra utal, aki „saját írásaiban az alapvető társadalmi-történeti ismeret- anyag szinte teljes hiányától tesz tanúbizonyságot”), amelyek alkalmasak voltak egy egész irányzat lejáratására. Másrészt még a komoly pszichohistorikus történetírás is sokszor szűkíti módszerét a pszichobiográfiákra és a kollektív tébolyok jelenségeinek leírására Néró tói az inkvizíción át a modern pogromokig. Pedig a történelem nem csupán a nagy emberek életrajza és nem csupán boszorkányüldözés, gyermekek keresztes hadjárata, örmény- és zsidóirtás. De nemcsak a pszichohistória hibái: erényei, kényelmetlen igazságai is hozzájárultak ahhoz, hogy inkább a karikatúrák jutnak róla némely amerikai történész eszébe. A neves, német származású amerikai Peter Gay bebizonyította — kár, hogy Botond Ágnes éppen az ő munkásságát nem ismerteti —, hogy a történészek még az angolszász világban is félreértik és rosszul ismerik a pszichoanalizis megalapítóját; habár ott aztán minden utcasarkon árulják Freud műveit. Botond Ágnes munkájából is árad egyfajta keserű szakmai kisebbrendűségi érzés, amit oly jól ismernek — ismerünk — a pszichoanalizis védelmezői: egy tudomány létjogosultságát kell bizonygatni a rosszindulatú vagy kaján, esetleg lekicsinylő és értetlen támadásokkal, megjegyzésekkel szemben. Igaz, jó lenne, ha a magyar történetírás legalább ott tartana, hogy felhangozhatna a türelmetlen méltatlankodás: már megint egy nagy ember pszichohistóriája?, hát már az. ötvenedik Széchenyi-pszichogramm sem elég? Magyarországon a pszichohistória — bár sok jeles historikus munkásságának van pszichológiai vonatkozása — egyelőre inkább csak kezdeményeiben, első rügyeiben mutatkozik. A nemzetközi történetírásban olyan nevek jelzik az ilyen vagy olyan szintű pszichológiai érdeklődést, mint Philippe Ariésé, Mihail Bahtyi- né, Norbert Eliasé, Michel Foucaulté és Johan Huizingáé. És idehaza? Bár a pszichoanalízis 1908-tól, Freud és Fe- renczi első találkozásától jelen volt a magyar szellemi életben, a hazai történészek között csak a harmincas évektől keltettek figyelmet Freud tanításai. A történész Ferdinandy Mihály — miként Vikár György pszichoanalitikus felhívta rá a figyelmet — Freud totemlakoma-elmélete segít87
