Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Romsics Imre: „Nem jön velünk, tanító úr? Jut még magának is egy kapa.” (Beszélgetés a 60 éves Fehér Zoltánnal)

— Igen. Megszerveztem a néprajzi diákkört, majd a néprajzi fakultációt. Ez utóbbit most is vezetem. Volt, amikor néprajzi gyűjtőútra is elmentünk, Csanádra.

— A bajai tanítóképző támogatná-e a néprajzoktatás intézményes keretek közé emelését? Legalább olyan szintre, mint Zsámbékon teszik?

— Olyat, sajnos, nem sikerült létrehozni.

— Szolnokon Bereczki Ibolyáék egy általános iskolásoknak szóló néprajzi tanmeneten dolgoznak. Mindent figyelembe véve, elengedhetetlen volna a néprajzi képzés.

— Nézd! A néprajzi anyagot én belecsempészem a tanítási anyagba. Mivel éneket tanítok, elmondom a magyar népdalgyűjtés történetét. Ez nálam vizsgatétel. Ebbe rengeteg néprajzi anyag belefér, nem csak Kodály és Bartók munkássága.

— Hányban kerültél te Bajára?

— 1975-ben.

— Van olyan diákod, aki komolyabban foglalkozik a néprajzzal?

— Úgy tudom, van egy néprajz szakos egyetemi hallgató, Szakái Aurél, de ő főiskolás korában nem tájékozódott felém. Ő hallgatóm volt valamikor, de hogy én fertőztem-e meg, azt nem merném mondani. A főiskolán nem nagyon találkoztunk.

— Lehet-e tudni, hogy a néprajzi fakultációt végzett hallgatók a falvakban folytatnak-e kutatásokat?

— Remélem.

— Nincs erről visszacsatolás?

— Egyelőre nincs. Azok, akik annak idején pályamunkákat írtak, azt hiszem, csak arra tellett erejükből. Volt, aki gyereknevelési hagyományokat gyűjtött, ugye, az szorosan összefügg a pedagógiai képzésünkkel. Én ezt mindig mondtam, és ezért nekem Bellosics Bálint a nagy példaképem a bajai főiskolán. Bellosics ott volt igazgató, és már a Magyar Néprajzi Társaság megalakulásának kezdetén a pedagógiának és a néprajznak a kapcsolatát hirdette. Szóval, nekünk a népi pedagógiából tanulnunk kellene. A gyerek neveléséhez jobb módszer nincs, mint amit a parasztság évszázadokon keresztül a gyermekdalokkal kialakított. Ez egyszerre neveli a testet és a lelket, mindenre jó mint a disznózsír.

— A néprajzi gyűjtésnek mindig szürke munkása voltál, vagy valamilyen szervezett keretben is dolgoztál?

— Volt itt egyszer egy Járási Honismereti Bizottság, amit én vezettem. A parancsnok azonban nem tud dolgozni katonák nélkül. Amikor a tanítókat a falu történetének megírására kérik föl, az iskolai oktatásban való használat céljából, akkor ímmel-ámmal csinálnak valamit, s kész. Ilyenkor noszogatni szokták őket, de ha nincs belső késztetésük arra, akkor fölösleges. A mai tanítók már nem kapnak erre indíttatást, nem csinálják. Néhányról tudok a környéken, akik honismerettel, néprajzzal foglalkoznak, de nagyon kevés. Az olyan kiváló egyéniség, mint a Pastyik Pista, például, messze földön nincs hozzá fogható. Tucatszámra vannak falvak, ahol abszolút senki nincs. A látványosabb idegenforgalmi célokat szolgáló mozgalmi tevékenység, mint amilyen az együttesek támogatása, már nem az, amit én szeretnék. Az csak a felszín.

— A katonák hiánya miatt halt el ez a járási mozgalom vagy kiszálltál belőle?

— Ez csendesen elmúlt, nem kellett kiszállni. Ha összehívunk egy megbeszélést, egy értekezletet, ahol nem jelenik meg senki, akkor abba kell hagyni.

— Az Országos Honismereti Bizottságban sosem dolgoztál?

— Nem.

— Ma is létezik egy megyei honismereti szervezet, amely alelnökének választottak, ma sem értem, miért. Ezt is néhány ember erőlteti. Többször fölhívtam a figyelmüket, hogy fölülről nem lehet egy szervezetet fönntartani, legalábbis nincs értelme.

— Nézd. Én ezekre a megyei megbeszélésekre is ritkán jutok el. Én nem vagyok olyan mozgékony típus. Kecskemét messze van. Ha valaki akart valamit, engem könnyebben megtalált. Persze, azért minden néprajzi gyűjtőtalálkozón részt vettem, egyetlen egyen, a tatain nem.

— Mi ez a néprajzi gyűjtőhálózat?

74