Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Romsics Imre: „Nem jön velünk, tanító úr? Jut még magának is egy kapa.” (Beszélgetés a 60 éves Fehér Zoltánnal)

méti levéltárban és az érseki levéltárban utána lehet nézni sok érdekes adatnak. Azután meg a helybeli írásbeliséget is felhasználhatja az ember. Gyönyörűszép XIX. századi kéziratok kerültek elő édes magyarsággal megfogalmazva.

— Itt Bátyán?

— Itt, Bátyán. Meg azután magyar nyelvű imakönyvek. Legrégebbi a Pönitenciának tüköré, 1665-ben jelent meg, tehát még Buda visszafoglalása előtt. Márpedig az ilyesmit nem használhatták volna akkor, ha ezek nem tudnak magyarul. Egymás mellett élt itt magyar és délszláv.

— Voltak-e kimondottan kedvenc adatközlőid?

— Persze, hogy voltak, említettem már Harangozó Istvánt. Dehát legjobb adatközlőim mindig a család tagjai, a rokonság. Apósom Jelencsity Mihály és anyósom Szűcs Mária. A családomban is keverednek a magyar és a rác nevek. Feleségemmel nem egyszer beszélgetünk valamiről, s közben rendkívül fontos néprajzi dolgokat mond, aminek ő nem tulajdonít jelentőséget. Tréfásan szoktam mondani: hát miért nem mondtad?

— Igen, ez érdekes. Gyakran emlegetik a népi kultúra elhalását. Az én anyám 1941-es születésű, s olyan dolgokat mond, amiket sok öregasszony nem tud.

— Szóval az én néprajzi gyűjtésem sem csak az, hogy elmegyek néprajzot gyűjteni. Ha nem akarok néprajzi gyűjtést végezni, akkor is lépten-nyomon megüti fülemet olyan dolog, ami néprajzilag jelentős.

— Gyűjtéseidet csak néprajzi pályázatokra küldted el, vagy szervezett formában is benne voltál valamilyen néprajzi hálózatban?

— 10-20 éven keresztül szinte minden évben küldtem be pályázatot. Minden évben nyertem valamilyen díjat, nagyon sokszor első díjat.

— Csak a Néprajzi Múzeumba mentek ezek, vagy máshová is?

— Csak a Néprajzi Múzeumba. Az utóbbi időben a bajai főiskola tudományos bizottságának pályázatára is adok be valamit. Nem csak pedagógiai dolgozatokkal, hanem néprajzival is lehet pályázni.

— A bátyai iskolában a gyerekeknek volt-e valamilyen szakkörük?

— Igen, na látod, hát az 1960-as években. Dehát van nekem erről egy dossziém. Garabonciás diákraj néven egy néprajzi gyűjtőosztályt szerveztem meg. Az én osztályom vállalta a falu néprajzi anyagának összegyűjtését. Akkor ezek a gyerekek hozták nekem a babonás történeteket táltosokról, garabonciásokról. Be is adtuk az ő nevükön, első díjat nyertek, bár meg kellett sürgetni, mert elfelejtkeztek a pályázatról. Csak a következő évben kaptak nagy csomó könyvet, meg pénzt is.

— A gyerekek is kimondottan folklórt gyűjtöttek?

— Igen. Bár néha bíztattam őket a szállások anyagának összegyűjtésére is.

— Kimondottan a folklór anyag gyűjtésén mosolygok. A tavasszal Bátyán jártam, mivel a Duna melléki falvakból nagyon kevés anyagot tárolunk a múzeumban. Bármerre jártam, mindenhol csak azt a választ kaptam: nincs semmi, mert a tanító úr már elvitte.

— Na látod, ha ezt nem mondod, akkor megint nem jut eszembe. Valamikor az 1960-as években olyan ötletem támadt, hogy elkezdtem a tárgyi anyagot gyűjteni. A gyerekek is hoztak sok mindent, korsókat, gerebent, sulykot, viseleti darabokat, textíliákat, különböző vaseszközöket. Ezekből összeállítottam egy falumúzeumot. Először egy kiállítást, azután pedig a tanács rendelkezésemre bocsátott egy pincét. Mindent magam csináltam, s a munka eredménye a gyűjtemény fogyatkozása lett. Nem volt gazda, az ment be, aki akart. Sőt. Ha jött a tanácshoz valami fejes Kecskemétről vagy máshonnan, első kérdése az volt; mit adtok ebből nekem? Azt vittek el, amit akartak. Gyönyörűszép, pótolhatatlan darabok kerültek szerteszét. Ami megmaradt, a kalocsai múzeumnak adtam. A beszállítás kényszerűségéről egy memorandumot írtam.

— Ragadt rád valami ebből a rác nyelvből?

— Hát, ahogy mondani szokták, nem tudnának eladni. Azért értek valamit, ha beszélni nem is tudok. De itt a feleségem, ő bármikor fordít nekem.

— A főiskolán folytattad-e ezt a munkát?

73