Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Romsics Imre: „Nem jön velünk, tanító úr? Jut még magának is egy kapa.” (Beszélgetés a 60 éves Fehér Zoltánnal)

Népek meséi sorozatban. A különféle néprajzi gyűjtőtalálkozókon elő is adtam, végül ki is tüntettek. Itt, a kalocsai néprajzi gyűjtőtalálkozón adta át a Sebestyén Gyula-emlékérmet Ortutay Gyula.

— A főiskolán nem is hallgattál néprajzot?

— Nem, ott nem volt néprajzi oktatás.

— Bálint Sándoron kívül nem adott senki ilyen irányítást?

— Megemlíthetném még a főiskolai énektanáromat, az ének tanszék vezetőjét, Szegi Endrét. Szegi Endre népdalokat gyűjtött, s fél évig hallgattam erről egy fakultatív szemináriumot. Szegi Endrét is kilőtték, ott kellett hagynia a tanszéket, nem is taníthatott.

— Bálint Sándor csak a gyűjtés felé irányított, vagy van más élményed is?

— Bálint Sándor bácsi sokszor megfordult itt nálunk. Tanulmányozta gyűjtéseimet, s őt is elkísértem néhány helyre. Az ő témájában én még adós vagyok, a népi vallásosság területén még sok mindent lehetne kutatni. De volt itt nálunk egy zágrábi nyelvész, Brabec Iván, aki egy szót nem tudott magyarul. A falu nyelvjárását kutatta, s így jutott el hozzám. Az én délszláv lejegyzéseimet olvasgatta, másolta át. Nagyokat mosolygott az én fonetikus leírásaimon, elhallásaimon. Az itteni gyűjtés, és az én instrukcióim alapján írta meg a Kalocki govor című tanulmányát. Ez a kalocsai nyelvjárást jelenti, amelybe a bátyai nyelvjárás is tartozik. Ő messzemenő következtetéseket von le, megállapítja honnan kerülhettek ide a bátyaiak. Más vonalon én is ugyanerre az eredményre jutottam mint ő. Nem valahonnan az isten háta mögüli Crna Gorából vagy Szerbiából, hanem valószínű, hogy a régi magyar királyság területéről. Tehát nem idegen területről, hanem Horvátország területéről, innen a magyar nyelvhatár közeléből. Valószínű, hogy már akkor kétnyelvű népesség ez a bátyai, tehát nem itt váltak kétnyelvűvé. Egyszerre jelennek meg a magyar nevűek és a délszláv nevűek, a Hegedűsök és az Anicsichok, a Harangozok, a Baloghok, a Jelencsichek, a Ferencsichek és így tovább. Nagyon érdekes ez a falu ilyen településtörténeti szempontból. Most írtam az Andrásfalvy-emlékkönyvbe erről. Különféle történeti források, nyelvjárási és néprajzi megfigyelések alapján merek ilyen következtetéseket levonni.

— Szóval nem csak mellékesen foglalkozol ilyenekkel, úgy gondolom nem csak a folklór érdekel.

— Hát persze, persze hogy nem. Ilyen településtörténeti, gazdálkodási témában a bátyai szállásokról írtam, ami a Cumaniában jelent meg.

— Hogyan fogadták a bátyaiak, hogy egy idegen elkezd faggatózni?

— Amikor idekerültem mint tanító, semmiféle néprajzi oldalamat nem ismerték. Akkor úgy gondolkodtak, hogy egy tanítóval több van itt, valaki eszi a kenyerüket, mikor itt sorba kell állni kenyérért. Ne felejtsd el, 1952 a legszörnyűbb éhínség, a padláslesöprések kora. Nem volt valami rokonszenves bármiféle idegen, aki a faluba került. Ki kellett érdemelni, hogy az embert megtiszteljék, elfogadják. Egyrészt az iskolai munkám révén, másrészt pedig azzal, hogy én házról házra jártam, nemcsak családlátogatás céljából, hanem kíváncsi voltam. Tanulni akartam tőlük, ez valami furcsa, furcsa dolog volt. Nem én oktattam, nem csak tőlem kapnak valamit, hanem én is kapok az ő tudásukból.

— Pont a kor miatt kérdeztem a beilleszkedést. Még ma is előfordul a távolságtartás.

— 1952-ben idekerülni nem a legjobb ajánlólevél, de aztán mit mondjak. Színpadon énekeltük a gyerekekkel a bátyai népdalokat. Előadás után mondtuk, aki tud ehhez hasonlókat, az jöjjön ide s magnetofonra vesszük. Hát annyian jöttek utána, sőt azóta is. Kérdezgetik, mikor jön el megint hozzánk? Tudok ám valamit mondani, nem csak népdalokat. Volt egy adatközlőm, a Harangozó Pista bácsi, aki minden vasárnap jött. Vagy Fekete Ferenc például. Ha csak egy anekdota jutott eszébe, képes volt elbicegni — mert szegény sántított — és elmondta nekem. Megcsináltam egy menyecskekórust a Páva mozgalom idején, akikkel bátyai népdalokat énekeltünk. Mentünk ide-oda szerepelni. Szóval ezt nem lehet megcsinálni vagy nem lehet elérni akkor, ha nem fogadnak el. Persze volt olyan is, hogy egy pályamunkám a népi nevelési hagyományokról rossz szájízt váltott ki az emberekből. Valami olyasmit írtam benne, hogy a fehérneműt ritkábban cserélik, az

71