Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Romsics Imre: „Nem jön velünk, tanító úr? Jut még magának is egy kapa.” (Beszélgetés a 60 éves Fehér Zoltánnal)
egy csűrdöngölőt is eljártak, ami rettenetesen tetszett. Egyre tudatosabban láttam mi az a magyaros, és mi az a magyar. — Sosem váltottál át az úttörőre? — Nem. Természetesen, mint általános iskolai tanárnak, vezetnem kellett úttörőfoglalkozásokat, de már azokat is a cserkészszellemben csináltam. — A szegedi főiskolára mikor kerültél? — 1950-ben. — Az említetteken kívül nem voltak anyagi nehézségeid? — Különösebb baj nem volt, azért kaptam ösztöndíjat. Hát nézd, különböző dolgok előfordultak. Egyszer énekóra alatt, a Népszabadságba vagy a Szabad Népbe csomagolt énekfüzetem Rákosi-képére gyönyörű bajuszt és szakállat rajzoltam, úgy ahogy azt a diákok szokták. Kérlek szépen, emiatt majdnem kivágtak. Vagy egyik szünetre hazatérve, édesanyám kétségbeesve mondja, hogy a fészerben papírcsíkokat talált. A kivágott betűkön „Éljen Tito” „Halál Rákosira”, „Éljen a reakció” mondatok voltak olvashatók. Kiderült, a szomszédos rendőrségtől a rossz kerítésen át egyszerűen átdugták ezeket a feliratokat a fészerünkbe. Lehet, egy perc múlva odaér a rendőr és letartóztat. Szerencsére édesanyám észrevette és megsemmisítette. Úgyhogy mindig a fejem fölött lógott a bárd. Például kádereztek a katonáéknál, s megkérdezték, melyik rendszer volt a jobb. Azt feleltem, van akinek most jobb, van akinek régen. Emiatt a tartalékos tiszti kiképzésből kimaradtam, őrvezetőként szereltem le. Nem voltam megbízható. — Legalább valami hasznot is láttál belőle. A néprajzi gyűjtést csak a főiskolán kezdted el? — Igen. 1950-ben vagy 1951-ben gyűjtöttem Kécskén a népdalokat. Később nem mentem vissza, pedig emlékezetemben élnek azok a betlehemes csoportok, amiket a barátaim csináltak. Körbejártak kifordított bundákban, s kiabálták: „daridom, daridom, nagyot ütök faridon”. — Ugyan két szülőhazád volt, de sosem hiányzott a visszatérés? — Kérlek szépen, mindig izgat, és lehet, hogy még egyszer meg is fogom csinálni. Még az is emlékezetemben van, hogy egészen kicsi koromban a szomszédban nem egyszer hallottam babonás történeteket. Szinte reszkettem, úgy féltem átmenni a mi házunkba, olyan ijesztő történeteket meséltek. Ezeket valahogy fel kellene gyűjteni. Aztán nem tudatosan, de ezt is megcsináltam, mert kerültek a bajai főiskolára kécskei gyerekek. Egy Juhász Julianna nevű kislány nagyon szép népgyógyászati anyagot gyűjtőn, amit az OTDK-n első díjjal jutalmaztak a 70-es években. Azután egy Lovas Zoltán nevű kécskei fiú pedig hiedelemmondákat gyűjtött, de olyan szépeket, hogy le a kalappal, s ráadásul szinte strukturális elemzését végezte. Volt még egy kislány, a neve nem jut eszembe, aki kécskei gyermekdalokat, mondókákat gyűjtött. Úgyhogy ilyenféleképpen csak visszamentem Kécskére, s gyűjtettem valamit Kécske népi kultúrájából, ha nem is én gyűjtöttem. — Ezek szerint Tiszakécskét tartod szülőhazádnak? — Nézd. A jászok expanziója évszázadok óta déli irányú. A Kécske melletti Kocsérpusz- ta évszázadokon át Jászapáti pusztája. A Jászapáti pásztorok Kocséron legeltettek, s hetenként várták a Kenyérváró-dombról, hogy hozzák nekik a kenyeret, meg a heti ellátást. Na most Kocsér tele van rokonokkal, mert ugye mi is jászapátiak vagyunk és a kocsériak is. Kocsér csak valamikor 1890 körül lett önálló község, s még ma is Apátit tartják anyaközségüknek. Augusztus 20-án Jászapátiról jönnek Kocsérra búcsúsok, kisasz- szonynapkor pedig Kocsérról mennek Apátiba búcsúba, tehát a vérségi, rokonsági kapcsolat megvan. Mi a szomszédos Kécskére települtünk, így karácsony táján, Szent Istvánkor szoktunk rokont látogatni Kocséron. A háború alatt is oda menekültünk. Úgyhogy ilyen kapcsolatom maradt a Jászsággal. — Nagy szüléidtől nem kaptál indíttatást? Nagyszüleim közül csak nagyapáimat ismertem. Egészen kicsi koromban, 1937-ben meghalt Fejér nagyapám, s valamikor a 40-es években Boros nagyapám, de ő nem is lakott velünk. így nagyszülői részről nem kaptam semmit. 69