Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Romsics Imre: „Nem jön velünk, tanító úr? Jut még magának is egy kapa.” (Beszélgetés a 60 éves Fehér Zoltánnal)
— A nagy ismeretségi kör miatt érthetetlen számomra ez a lexikon-ügy. — Kérlek szépen, 1952-ben, már szegedi főiskolás koromban beléptem a Magyar Néprajzi Társaságba. Vajda László irodalomprofesszorom érdeklődött néprajzi irányultságunkról. Kettőnket elküldött a Tömörkény utca kettőbe, Bálint Sándor bácsihoz, akkor még Bálint Sándor professzor úrhoz. Azt hiszem, akkor már eltiltották az egyetemi katedráról. Nagyon barátságosan fogadott bennünket Sándor bácsi, kikérdezett, szinte vizsgáztatott. Megállapította tájékozottságunkat a néprajzi irodalomban, és azután azt mondta: „Most már más nincs, ki a nép közé gyűjteni!” Ezek után kerültem ide, Bátyára. Tudom, térképen mutatták meg nekem, s azzal a szent szándékkal jöttem, hogy nemcsak tanítani fogok, hanem megismerem a falu néprajzi vonatkozásait is. 1952-től kezdve, ahogy a barátaim mondják, nekem ez egy laboratórium. Én a néprajzi jelenségeket először in vivo — ahogy a régészek mondják —, szóval az életben ismertem meg, s csak azután néztem meg a néprajzi szakirodalmat. Nincs semmiféle iskolai néprajzi végzettségem, amit a néprajzban megismertem, az autodidakta módon történt. — Eddig csak Bátyáról esett szó, de melyik tájon születtél? Mikor? — Kérlek szépen, 1931. december 29-én Jászapátiban születtem, tehát jász-magyar vagyok. Fehér őseim visszamenőleg mind apátiak. Nagyapám nevét még j-vel írták, Fejér Pál kovácsmester volt ott Jászapátiban, Paja bácsinak hívták. Tudod, a kovácsműhely a helyi társadalomnak a hírközpontja, oda jártak az apátiak kosútozni meg politizálni. Nagyapáméknak tíz gyerekük született, de csak édesapám érte meg az iskoláskort, ő nyomdász lett. Nem végzett magasabb iskolát, de tőle azért nagyon sokat kaptam. Téli könyvkötések alkalmával, ahogy varrogatták édesanyámmal a könyvkötésre beadott könyveket, bele-bele olvasott egy-egy könyvbe. Akkor úgy fölfigyeltem, hiszen ő is számon tartotta az etnikai specifikumokat, hogy náluk ez így van, náluk meg amúgy. Ez egy ösztönös érdeklődés volt gyerekkoromban. Közben, 1932-ben Tiszakécskére költözött a család. Először a félegyházi, majd a szolnoki gimnáziumba jártam. Édesapám megvett egy Kodolányi-sorozatot, s azon keresztül kaptam rá a népi írókra. Javarészt már a háború után, antikváriumokból és innen-onnan szereztem meg a Püski-könyveket. Ez volt a legfőbb indíttatásom; Veres Péter, Szabó Pál, Németh László, Illyés Gyula, Kodolányi János, Féja Géza és társai. Már szegedi főiskolás koromban végeztem Kécskén népdal- gyűjtést, de mire kibontakozott a néprajzi irányultságom, akkorra már Bátyára kerültem. — Tanári pályára ki irányított? — Az talán a cserkészetre vezethető vissza. Már 1943-tól cserkészkedtem, később őrsvezetőként. Mint ilyen, gyerekekkel foglalkoztam, s megéreztem ennek jó ízét. Meg- éreztem, a tanításomon keresztül befolyásolni tudok másokat, át tudtam adni nekik gondolataimat. Bár jobb lett volna az egyetemre kerülni, de olyan nyomorúságos helyzetben voltam, hogy minél előbb kenyeret kellett keresnem. 1949-ben államosították édesapám nyomdáját, nem jutott elég pénz, ezért választottam a pedagógiai főiskolát. — Nem is voltak tanáregyéniségeid akik irányítottak erre a pályára? — Egyet megemlíthetek. A szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumban tanított Betkows- ki Jenő. Nem is tudtam, hogy a szolnoki superokkal és a vízen járó emberek néprajzával foglalkozik. Irodalmat és latint tanított nálunk. Néprajzról soha nem esett szó az óráin, egyszerűen csak magyar irodalmat tanított, de én rajongtam érte, nagyon szerettem. Az egész osztály tudta, hogy én vagyok Betkowski kedvence, gyáva módon mégsem mertem elvállalni a búcsúbeszédet. Helyettem egy szájtépő, véres szájú kommunista, népi kollégista fiú búcsúzott el, szinte sértegetve a tanár urat. Lehet, hogy ez a ki nem mondott néprajzi irányítás is hatással lehetett rám. Másra nem emlékszem, inkább a cserkészet irányított. Már a háború után, a Cserkészfiúkba írt egy Morvay Regős Péter nevű valaki, akit később mint Morvay Péter bácsit ismertem meg, akinek nagyon sokat köszönhetek az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba való bekapcsolás révén. Meg aztán 1948-ban Balatonszabadi- ban volt egy cserkésztáborunk. Sramlinótákat és magyarnótákat énekeltünk. Egyszer oda telepedett a tábortűzhöz két regőscserkész, akik szerint ezek a nóták nem illenek a cserkészekhez, s megmutatták mit kellene énekelnünk. Népdalokat mutattak be, másnap pedig 68
