Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Pillich László: Régi és mai tordai hétköznapok. Sóbányák, szőlőhegyek
szín. Az fakkokra volt osztva, s mindenki a munkát péntek este oda levitte. Csak úgy hordták a legények és inasok a hátukon a sok portékát, a rudakra fűzött csizmákat. — A tímároknak is volt társulati házuk a főtéren. Itt volt a bőrhasító gépük, mindenik oda járt dolgozni rajta. Ami érdekes volt, az kérem a kis rézkazetta. Abba az elnök megírta a gyűlési meghívót, akkor volt egy krámfutterjük, az végigjárta az összes tímárokat. Úgy mondták, hogy az a tábla legalább 1400-ból való, minden esetre régi volt. A régi tímár családok mind elhaltak már. Pedig sokan voltak: Bardóczék, Stieberek, Szabó Tamás, egy Botz nevű, s aztán a leghíresebbek a Galambosiak. Azok voltak vagy nyolcán testvérek, s abból négy fiú, s mind a négy tímár. Az emberek úgy is nevezték az utcát, ahol laktak, hogy a Galambosi utca. A fő cikkük, az a bocskor volt. Azzal mentek Mócsra, Ludasra, s fel a Havasba. A bőröket vették a mészárosoktól, megvolt az egyezség köztük, mikor összegyűlt tíz-tizenöt bőr, mérték le, s fizették ki. Csináltak bocskorbőrt, abból legtöbbet, mert az volt kelendő a környéken, aztán csináltak sárga és fekete luxusbőrt is, a csizmadiáknak. Mócs, Ludas, Jára, Abrudbánya és Verespatak voltak a piaci helyeik. Két-három hatalmas szekérrel mentek, azokat jól megpakolták, minden bocskor le volt mérve, s rá volt írva a súlya, mert úgy adták súlyra. A tímár sem foglalkozott azért csak a bőrökkel. Volt egy szőlője valamelyik hegyben, egy darab szántója, állatot is tartott mindegyik. Például volt Galambosi fiú, amelyiknek volt vagy tizenöt-húsz disznója, volt két-három fejőstehene . .. — Nagyon régi szokás volt Tordán a pecsenyesütés. Külön mesterség. Annak a titka az a húsnak a sózása, tartása, két-három napi érlelés volt, talán egy kis tejjel is locsolták, s aztán bő zsírban sütötték ki. Én tizenháromban születtem, s a harmincas években, tizennyolc-húszéves segédként nekem mindig az volt a szombati ebédem. Sátrai voltak a pecsenyés néniknek, jó szelet húsokat adtak, egy kovászos uborkát, s zsírba mártott kenyeret. Egyik Galambosi Katica néni volt, talán ő sütötte akkoriban a legfinomabbat. Aztán voltak a híres újtordai majálisok, szépen öltözött, rendes közönséggel, nem valami Sáribál, ott volt mindig egy Dénes nevű, aki nagyon ízletesre sütötte . . . — Diószegi, Öveges Feri és Endre, Sas Béla, ezek voltak a legrégebbi fazekascsaládok. Inas, segéd az volt idegen is, de a mesterek azok csak idevalók. Kóberes szekérrel jöttek a székelyek, s a járaiak, azok megvettek egy egész kemence árut, s vitték vásárokba. Fazekas nemigen ment. Ritkán, az őszi, s a Gergely-napi tavaszi vásárra Kolozsvárra, olyankor vittek egy-két szekérrel. A többi itthon ment el a piacon vagy háztól. A parasztáru ment, azt csinálták. Úgy hordozta a piacra, mint a kutya a kölykit. Minden szombaton. Volt fazekas társulat. Öveges Endre volt az utolsó elnöke a negyvenes években. Az a társulat év végén mindig összegyűlt, s megtárgyaltuk az anyagbeszerzést, a festékek, a máz hozatalát, efféléket. A máz Nagybányáról, a festék a német Meissenből, az agyag innen, az Agyagdomb oldalából, a Tömlőctemetője mellől származott. Van elég agyag ott most is! Gyűlés után mindig volt bankett. Ebben az utcában régebb szinte mind fazekas lakott. Egy Bakó nevű kályhás és fazekas, aztán Farkas Jani, az vásárhelyi volt, az öreg Övegestől szabadult. Ez a ház egy füsüsé volt, az építtette, de Szabó, Bodor, az öreg Szabóné, Öveges Feri, Kun Misi, a másik oldalon pedig Szabó Márton, Szabó Gábor, Kardos Pista, Simonffy, azok mind fazekasok voltak. Aztán Szabó Laji a kórház mellett, az is fazekas volt. És Szilágyiék a Vágóhíd utcában. Aztán a fazekasok és a kályhások, azok, mikor külön, mikor egybe számítottak. Apósom, az ugye kályhás volt, de csinált edényt is, a mesterem, Diószegi, az fazekas, de kályhát is csinált. . . — Híres kádárok voltak Lőrincz és egy Dávid nevű, aztán voltak igen kiváló mészárosok, különösen a Csíki és a Székely család .. . A másik helyi különlegesség, az kérem a pogácsa volt, a tordai pogácsa. Úgy nézett ki valahogy, mint egy rövid lábszárcsont, csak ellapítva, és négy csücskében négy bemélyedéssel. Cifra sátrakban árultak, s Gyéresen az állomáson, ahonnan a tordai szárnyvonat indult. Nyolc-tíz kosárral is álltak ott, s nyújtották fel, ha megállt a vonat. Híres pogácsás volt, ha jól emlékszem, Miskolczi, egy Fodor nevű, s aztán igen régi dinasztia a Szabó 61
