Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Albert Pál: Laudáció

szabadság-motívumot: „a művészet: szabadság útján létrejövő előállítás”; nemcsak Radnóti, pályatársai, tankönyv-írókig, így ingadoztak a kettő között ama hetvenes években, midőn a marxizmus már idézet-ékítményként is alig-alig volt kötelező. S marad még Radnótinak, persze társainak is, egy ellentmondóan kettős igény, máig: legyen korunkban a nagy művészet a „nagy redukció” hozama, kíméletlen lebontás, tabula rasa és penetráns elemzés, soványítani akár a „tárgyiasságot”, legyen: avant-garde gesztus, noha — nékünk ez ideig való egyetlen enyhe elégtelenségével — inkább csak kerülgeti ő a szót, óvatos a föltevés, hogy eme bejelentetett puritán csonkosítás után érzékek bajnokának, élveteg Közép-Európa önérzetes fiának asztalán mégis maradjon valami: nem csak manifesztum, csenevész „koncept”, de fogyasztható, megrágható, emészthető és . .. „disszertálható” nyersanyag is; legyen a modernitás akkor ismérvvel és kívánalommal mégis: sokszínű, egyenjogúan sokféle, tarkán differenciált, utak, módozatok és kísérő fogalmak vidámító, karneváli „pluralizmusával”, omen est a „nominalizmus”, virágozzék minden szóvirág: legyen modemként, mire „odaért”, elér, addigra ott, belefogni, befogadni már/csak: posztmodern; senki követ őreá, ha dohogva, somolyogva, ravaszkodva, gyors műveltséggel és léháskodva csak elérjük — testületileg, hogy a lényegi modernitás nagy kihívását végül elkerüljük . ..

Tréfálkozunk, holott fele se tréfa; másrészt viszont, ezzel együtt, éppen így, mert a jövendő dolgokról is tisztábban gondolkodni késztetőn: gyönyörűszép és nagyon tudományos tanulmánygyűjtemény a Radnóti Sándoré; parádés tézis-megvédésén ezért is hozta meg szerzőjének a réges-régen kiérdemelt doktori titulust. Dehát egy másik, újabb bujkáló szál, csak csiklandozó ebben a szenvtelen(?) és pontos tudományosságban is; s miért ne olvasó álljon elő, ha az oly jeles és komoly honi zsűriben is, hírlik, ott dolgozott a „regényesítő” kíváncsiság: ki lehetett — részletesebben tárgyaltak és sűrűn említettek között — RS titkos „hőse”, tudásra, tartásra, ön-azonulásra, megvallásra és denegált kimondásra „példás embere”? „Hőse”, ha, mondjuk, a nárcizmus önkivetítésével: markáns, akaró, beavatkozó, úgy szolgálatában kombattáns, „oroszláni”, „kos-rohamozású” formátumosság: olyan ideálkép, mellyel viszont hogyan egyeztetné az ő közben oly megnyerőén élő képét: hogy ő viszont egyszersmind nyájas, toleráns, barátságokkal „kitüntető”? Alois Riegl talán, az ő szertári szigorú „nagy redukciójával; viszonylagos nyugtatá- sunkra, hogy inkább, mint a kényszeredett tárgyilagossággal taglalt rideg „erdőkerülő”, Martin Heidegger, kiről még „Sándor úr” tollán is csak kicsúszik megnevezése „egy konzervatív, rurális népiségnek”, mely tud társulni, párosulni „német nemzeti küldetéstudattal”. Nyimnyámja élne akkor ráfogással, hogy bujkál mégis méltatottjában némi vonzalom az elégtelennek megítélt „rezignáltak” és „humanisták” irányában? Hogy csak nem alantabb való, őszerinte sem, Dilthey és Dvorak „hermeneutikus” körüljárása, Panofsky „iskolázott megértése”, filológiai detektívmunkája, Walter Benjáminnak gyógyíthatatlan alkati, de egyben szinte intologikus pesszimizmusa: rossz a Történelem, a Teremtés óta minden el van rontva, mit tenni, rohanni az illúzió megnyíló résébe, tudva bár, hogy csapódik tüstént ajtó, nyaktiló? S ha már így sajátítjuk ki felét, annak, mit ő, RS, szemügyre szenvtelenebbül vett, hátha kölcsönözhetjük néki is a vonzalmat, hogy titokban nagyon gyöngéden szereti (hagyja szeretni) a műkedvelőt, könyvtárost, magántudóst és mecénást: Aby Warburgot, kit, tudjuk, érzékien igézett a „mítosz”, de ki óvta volna magát fölvilágo- sultsággal, szebben: a szophroszüné megfontoltságával, önuralmával éppen a mítoszok „dinamikusságától; őt, Warburgot, emberi és történelmi példányt, példát a méltányos osztottságra, a lojalitásra adó benső pluralizmusra, ki egy ízben, Hamburgjához nagyon hű zsidó nagypolgár, a német: olaszul, a vér, a szív, a sóvárgó lelkiség osztásában így jellemezte ennenmagát: „ebreo di sangue, Amburghese li cuore, d’anima Fiorentino”; attribútumok permutálhatók s persze — mert minden megvallás: nemesség — mással behe- lyettesíthetők, értve: eszményi konföderációkban.

Hőse akkor, mégis Lukács György? — miként ama tézis-megvédésen jegyezte meg nem csekély maliciával valaki. Lukács, merthogy ifjonti korában volt ő, ő mondja, mészégető, RS, „lukácsista”, mint a magyar polgárság jónéhány bölcseleti érdeklődésű fia, ráadásul

51