Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Albert Pál: Laudáció

olyan korban, midőn a filozófia nyelvét s még inkább, döcögve, nyögve, nyelve, de úgy-ahogy „filozófiául” gondolkodni megtanulni jószerivel csak marxista iskolában vagy teológiai főiskolán lehetett; sokak, még „laikusabbak” emléke a hős-, az igazi vaskorból: hogyan próbálták az antikváriumban vagyonért megbirtokolt „Kecskés Pált” kibővíteni azzal az édeskevéssel, mit a lukácsi Az ész trónfosztásából, gyűlöletes Pamflet-monstrumból ide-oda, de hogyan ha tudatlanul, visszaforgatott kevéske információval lehetett. Lukács György, áhitatosabban RS-nek, merthogy fogalmi készletében, szóhasználatában meg-megmaradt ideig az inkább korai Georg von Lukácsnak némely fordulata: „adekvát”, „stilizációs szint”, „felstilizálás”, ilyesfélék, noha nyelvi nc-ként sem gazságok vagy szamárságok. Lukács, habár a leágazásban is akkoron már inkább közvetve, az ún. „óvoda”, „unokák” esetében révén Heller Ágnesnek és Fehér Ferencnek, kiknek többek által megvallott egykori „aurájáról” jómagunk — életkori, földrajzi s hajh! politikai okokból — utólag is édeskeveset tudunk átérezni; Önök, némely kulcsok szigorú őre, tisztelt Miker-közönség, faggathatták volna két-három évvel ezelőtt honi díszvendégüket, a Radnótival koros és rövidnadrágosan még egy tálakból cseresznyéző Balassa Pétert, ki a hatvanas-hetvenes évek fordulóján még áhitatosabban ült ott a szemináriumon („style indirect libre”: szabad, függő, beszéd:) „Ági-Feri” lábánál, hogy mára legyen őbelőle, miből lesz a cserebogár, irodalmi holtaknak is hittérítője, az oroszos miszticizmussal hímezte szentimentális pietizmus zászlaja alatt! . . . Dehát hol van már Lukács, előbb múltak el a Naphták, mint a disznófejű kisurak; hol a politikai dogma és az üdvtan, melyből — mit tegyünk — sornyit, állításnyit is nehezen tudnánk azonosítani RS négy megjelent kötetében. S akkor az ő „lukácsossága” csak nemesítő legenda, óvodai emlék, s az ő Lukács-megérintettsége nem több, mint bárkié, a stilizáltabb szociológiával is egyszer-egyszer próbálkozó nyugati dehogy-marxistáé; övé ott, nagyon régen, ma újra: szecessziós öröm, lelki dandyzmus, mely A lélek és a formák, A regény elmélete olvasóját úgy veszi birtokba, kéjes, büszke, cinkos odaadásra, mint Rilke, Simmel, Norbert Elias vagy a Dorian Gray mákonya . . .

S ha mégis Lukács, föltevéshez tetten inkább érhető: jött Ady Endre, bizonyára, szeretni-sem, Dosztojevszkij és a hitetlennek is talányos igézettségével Pilinszky János; egyéb szellemi tájékozódásra nyilván mindaz, ki minket itt Nyugaton is foglalkoztatott, Mikes Tanulmányi Napok jegyzőkönyvét elég lapozni évről évre, előadásokról vitákra: Wittgenstein és Foucault, Barthes és Lyotard, senkijankó francúz új filozófusok és amerikai „dekonstruálók”. . .

S jött, illetve volt már: a Történelem. Mindenkinek több a rossz, s a rossznál is rosszabb, mert elvétett történelmi dátuma. Radnótinak mégis kegyelmi szerencséje, hogy már éppen nyiladozó ésszel, tízévesen élte meg 1956-ot, a Parlamentnél ropogó gépfegyvereket hallva a szomszédos Fáik Miksa utcában; ezért sem kellett néki a későbbi megvilágosodásra, 68-ra, Prágára várnia, mint egynéhány derék barátjának az eljövendő „polgárjogi” ellenzékből. 1956: ott volt, ott is maradt, hinnők: máig, az ő gondolkodásában, egyszeri, csodás epifániának, a történelem és az etika kegyelmi találkozásának. (Környezetéből az ilyenebbekből talán Kenedi János még ilyen, ha túlonan a kéjgázos Gellérthegyen, hallva máig, képzelve s képzelegve a kormos szárnyú forradalmi angyalok fényes suhogását. . .) Radnóti 1987-ben például (ismételjük: 87-ben!) A harcoló város jegyében nyit meg egy, néhány órával korábban a hatóság által betiltott kiállítást, kiállva mondva ott is a már kopár teremben:

„Az eltelt harminc évben megfosztottak bennünket a harcoló város emlékétől. A kényszeres emlékezetzavar nem kicsiny mértékben okozója a ma élő magyarság csekély méltóságtudatának, erkölcsi állaga gyengeségének, reményeinek és vállalkozásaink kisszerűségé- nek.”

S a jelennek mondta, avagy a kimúlni nem tudó „kádárizmus” máig utóéletének 88-as ,/ellbachi beszédét”, mely németeknek, majd osztrákoknak az új magyar irodalom bemutatásának alkalmával kínált közép- és kelet-európai közéleti és erkölcsi meglátásokat:

„A nemzeti önrendelkezés és a személy önrendelkezése, a politikai szólásszabadság és

52