Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Albert Pál: Laudáció
felejteni a barát-ellenség testet és a triviális szenzualitást: meg, a gyönyörű témát, „Tisztelt közönség, kulcsot te találj...címmel előszavak-utószavak-előadások tézist is kiadó füzérét: a századelőtől a századközépig terjedő osztrák—német művészetelmélet analitikus és szintetikus ismertetését, hellyel-közzel kritikáját, óriástól óriáshoz araszolva. Alois Riyltől Max Dvofakig, Aby Warburgtól Erwin Panofsky-ig, Walter Benjámintól Martin Heideggerig. Tette, tehette vajh azért, kínálta föl néki az észhez és a tehetséghez a kegyes sors, mert — „bioféma”, magyarul: ártatlan kis „indiszkréció” —fiatalon házasodva csak a szomszéd utcába, egy, a maga módján szintén „formátumos” após, műbarát „italianista”, „romanis- ta”, a témáról s éppen a korszakokról mindent kínáló könyvtárába? Avagy mert komolyko- dóbban, a diákot megragadó lukácsi esztétikában itt észlelte, köztudott „vaknál”: a hiányt, de a műbölcselet azonnyomban való történelemfilozófiai meghosszabbításával és kéretlen megtámogatásával a lehetőséget, a fölhívást? S jött utóbb ehhez az indíttatáshoz a magyar kiadók bepótló buzgólkodása: fordításra, kontrollszerkesztésre, előszómegrendeléssel? így vagy úgy: nyilván önképzésre, párhuzamos, kiegészítő öniskoláztatásra is; akkor is, ha netán több hasznával és gyarapodásával az okoskodó elmének, mint leplezésére a tárgyi műélvezés bűnös hedonizmusának; szónak olvasására, mint muzeális megújító látásra és képzelt fékezett tapintásra, vagy mint altelier-látogatások beszámolójába. Azaz: intellektuális gondjaira, sőt történelmi-filozófiai dilemmáira kereste ő itt, az osztrák—német műbölcseletben, a szembesíthető megfogalmazásokat és válaszokat; ebben, erre: a valamiképp: „modell-tudományban.” Radnóti így bukkanhatott rá, a Riyltől Panofsky-ig terjedő „korpuszban”, s itt másként, nemesebben, a politikai gyűlölködés és bolsevik paranoia nélkül, a másutt is hasznosítható nagy viták, szellemi párbajok alapgondolataira és visszatérő érveléseire. Mennyire? — számlálhatatlanra; mutatóba csak, nem is logikai menettel, eme anyag fölkínálta, kiugratható „dilemmáiból”: életre elegendő töprenkedésre. Például, Walter Benjamin vergődésével: mi egy mű igazságtartalma, ha az nem föltétlenül tárgyi tartalma? Másként: mi a „szellemileg reprezentatív” és mi a „minőségileg reprezentatív”: tudnánk szakmánkban, senki nem érezné, hogy csal netán, midőn, mit tegyen, tudatban is a kényszer, ha „értéket” deklarál. Avagy: mit akar, akart az „alkotó”, s mit várt, vár el az egykorú, későbbi befogadó: utó-marxistának is nagy gondja, ha Jauss kényelmesítő csapásán „befogadási horizontról” beszél. Más megint: az igazán mérvadó vajon a „nagy alkotó”, az ő jól megkülönböztethető szándéka, terve, akarása, avagy lehet írni „nevek nélküli művészet- történetet”, miként volt kísértése a fogalmaknak szinte perszonifikációjával sokaknak, Wölfílintől Rieglig? S akkor mi az igazi „jelentéshordozó”: a tárgyi, a világnézeti újdonság, jelmezében netán a „mimézisnek”, avagy csak a forma, legyen megtámogatva: a formasorok, a szériák? S hozzá, második feléhez tüstént: ha már „alakulás”, akkor „fejlődés” is a formák öntörvényű alakváltozása, átmenete? S változzék és hogyan, ami változik, ki ítél ügyében: a „normatív esztétika” vagy pedig a „történetiségnek” csupán konstatálója? S ha történetiség, akkor minden új: egyszersmind „tett” s véle „értékmozzanat”; ám ha „determinizmus” is, akkor csak logikus következmény, kényszer? Szembesíteni emígy a gyűjtemény két jól megkülönböztethető hősét: Alois Riegl-et Dvofakkal: a Kunstwollent (a magyarul csikorgó „művészetakarást”) a „történelmi ízléssel”, s egyik meg másik nevében azt firtatni, milyen művészetet akart valamely történelmi korszak alkotója és befogadója, avagy azt, hogy egy konstituált kor mit gondolt a művészetről, esetleg csak homályosan mondott az ő megintcsak föltételezett „közös tudatalattijában” mocorgóról? Melyik azután a helyesebb megismerési módszer: az induktív-realista vagy pedig a deduktív-idealista, a spekulatív Hegel versus az intuiciós, építkező, pozitivista Dilthey, Ranke, Burckhardt? Kicsit sarkítva és billentve az utóbbit, ha választottunk, RS, il Nostro is csak szenvedhetett benne az ifjúkori kíváncsiskodás és a férfikor harmonizált feszültsége között, mihez, hová fordulni: a „spekulatív” hegeli „ősforráshoz”, ígéretével a történelem demonstrálható befejeződésének, vagy pedig az elvonatkoztatásban is pragmatikusan kérdező Kanthoz, s nála mellékesen (?) megtalálva azt a másként boldogító, Benjámint, Blochot is megérintő SO
