Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Albert Pál: Laudáció
könyvet adtam ki: A szenvedő misztikus (1981), Mi az, hogy beszélgetés? (1988), Tisztelt közönség, kulcsot te találj . . . (1990), s egy negyedik, Recrudescunt vulnera címmel megjelenés előtt áll. (Azóta, ’91 tavaszán megjelent a Cserépfalvi kiadó gondozásában.) Tanulmányaim megjelentek angol, német, francia, olasz, spanyol, szerbhorvát gyűjteményes kötetekben és folyóiratokban. Az egyetem elvégzése után három évig a Magvető Kiadó, majd hat évig a Gondolat lektora voltam. Mindkét munkahelyemtől politikai okok miatt kellett megválnom. Tíz állástalan év után 1989 szeptemberétől az ELTE esztétikai tanszékének vagyok főmunkatársa, s ugyanez év novemberétől szerkesztem a Holmi című folyóiratot.” A pontos, szűkszavú önéletrajzhoz persze tájkoztatásra is kínálkozik egy-két bővítmény. Például, hogy a Holmi című kiadvány azóta már 3. évfolyamánál tart, s jószerint beváltotta ígéretét: talán még nem elég tágas olvasótáborral, de lett a legjobb, vitathatatlanul a „legválasztékosabb” honi irodalmi, kritikai, szellemtudományokban is szemléző folyóirat; némely kaján-fancsali hódoló tréfálkozásával: lassan már jobb, mint a harcosan „modem”, nyugtalan, hektikus s egészében, ha hónapról hónapra, elegyes Nyugat, s még nem egészen oly „ezüstkorian” kimért és hibátlan, mint amannak jogutódja, az Illyés-szerkesztette Magyar Csillag . . . Érdemre, mert persze, hogy elsőként, túlnyomólag arra: a mozgékonyabb, polémikusabb kedélyű és nyitottabb, a politikai-társadalmi színvallásban edzettebb Radnótival; két fő-főszerkesztő társával szintén: a franciásan „világfias”, voltériánus és neo-konzervatív Réz Pállal, illetve az aranyi—illyési-horváthjánosi hagyományhoz némi finitizmussal és talán ezért is horzsolhatóbb kedéllyel ragaszkodó Domokos Mátyással... A másik dehogyse titkolandó kiegészítés: mire Radnóti kérkedés nélkül, sőt ennenmagát közre bölcsen példásító lehet: hogy ő valóban bőrén szenvedte meg az életkorral néki kijárót: az alattomosan ocsmány, kimúlni oly nehezen akaró „kádárizmusnak” legalább évtizedét; meg, ha keserves jutalommal kettős függetlenségben: szemben a „hatalommal” mégsem torzító görcseivel a „földalatti” ellenzékiségnek. Kockáztatva sokat, szakmai mellőzést, állásnak elvesztését, de akartan el-elérve a kettős publikálás lehetőségét: szamiz- datban, mit végképp tiltott A & B, az „első nyilvánosságban” is, valahányszor „átment a szűrőn”; nem dacból az egyiket, nem opportunizmusból a másikat, de itt meg ott: szakítópróbákban és előpróbálkozásnak a megkísérelt és remélt: a mindenben fesztelen, fölszabadult: a normális szemlélethez és hangfekvéshez. A harmadik kikívánkozó megjegyzés azután sóhajjal kísért, utó-nosztalgiával árnyalt; dokumentum legyen beszédes, idézve egy másik önéletrajzi passzusból: „1980-ban jelentkeztem a Magyar írók Szövetségébe, ahol, mint utóbb megtudtam, meglepően agresszív, meglepően szervezett és meglepően magas szintről (a néhai Tóth Dezső miniszterhelyettes által) irányított akció igyekezett meghiúsítani felvételemet. Az írók szolidaritása következtében az nem sikerült. Csoóri Sándor, Csordás Gábor, Csurka István, Fekete Gyula, Kálnoky László, Kiss Ferenc, Mándy Iván, Páskándi Géza, Si- monffy András, a József Attila Kör részéről pedig Elek István és Tamás Gáspár Miklós szólaltak fel a Magyar írók Szövetsége 1983. március 30-ai kibővített választmányi ülésén részben védelmükbe véve személyemet, részben pedig az erőszakos eljárás ellen tiltakozva.” Szép idők voltak, magunk mondjuk hozzá, monori szép idők, Monorig: szép idők; frontok, szolidaritások bár maradtak volna nálunk végig; van ki érvel, abban is van ráció, ha reménnyel mégiscsak egyfelé vezetően, de az „utak szétváltak”, gondolkodni is jobb tudni róla, célra nézve s nem sandán kacsintva, ki melyiken jár, végig ha rajta. Végig, végre: persze a mondandónak, s hozzá: „laudációnak”: nincsen még vége; uramisten, inkább kezdete; végre, elvégre: igazolással, hogy miért éppen és éppen ma, már és még: eme Radnóti Sándor? Legyen érv, az első a legerősebb: értők hódoló vélekedésével, kiültetett tisztelgő személyes csodálatával. Vagyis: megírta ő, összeálló könyvvé, Radnóti, tudós képzettséggel, az elvonatkoztatás és továbbgondolás igen magas szintjén, mi mélta- tóját — jó esetben „amatőrt”, „dilettanté”-t — emberöltő óta szintén nap mint nap foglalkoztatja: a tétlenség ajándékával, kísérni őt „ad ilium locum”, hogy szublimálásba 49
