Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Albert Pál: Laudáció

zikára s akár politikumra is megjegyzendő axióma, és fura-bájos-bájoló antológiája, a Három veréb hat szemmel egy másik, párhuzamos, még magyarabb s így modernebb világból való egyéni irodalomtörténet; Szentkuthy Miklós bárminő elfogult kötekedése, bohóc-sipkás enyhén idejétmúltsága mégis, megint időket előző. — mihez is prae-tői kivárandó postig, persze egyhe késésben belekapva: most éppenesen honi „posztmodem”- ig; lényeglátó és kimondó pedagógus szigorával ilyen (volt) Nemes Nagy Ágnes: mikor „esztétikus”, ha „etikus” a vers, s hol nézni, csillagnézőnek: a babitsi csillagot, magában ő is úgy vélhette, az Újhold annak már csak haloványabban tükröző fénye. S elirányításra és másra, másnak is mércét állítva maradtak így Vas István pártoló és fölfedező meglátásai, tanítvány-fölvezetései; nékünk, beh szeretnők, ha a sokaságig többeknek Tandori Dezsőnek is megannyi átgondolt szeszélye, poétikai és érzékenységi ötlettársítása: szűrve-gyűjt- ve még életvitelre is afféle kis „vade-mecum”.

Ök, költők, írók, de persze tudósabb jellegek, szakmai bejegyzéssel is: kritikusok, irodalomtörténészek; kettős minősítéssel?) például egy Rába György, költőnek szintén Mikes-díjas, de többek közt Babits- és Szabó Lőrinc-búvár: egyikre, másikra, másra is érvényt szabó. Avagy nékünk, szakmához térve, a legfőbb mester, a „miglior fabbro”: Németh G. Béla, ki már az ötvenes évek derekán, egy vissza- és elképzelt Gründerzeit brahmsi melankóliájában úgy olvasta Arany Jánost és József Attilát, hogy közben belebelelapozva Nietzschébe és Heideggerbe; legyen a maradék életre szóló főhajtás nem is a (közvetlen) tanítványé, csak az egyazon tanintézményben megbúvó két „osztályellenségből”, civilizációig, kultúráig magabiztosabban hívő pannon pápistából, bencés Eötvös- kollégistából és kegyesrendi treforciánusból: a tanársegéddel a folyosón találkozó balga növendéké; életrajzi tapintatlanság, kérkedés arra csupán: „auráit” másnak is tisztelettel kezeljük; s elvégre sok kis „aura”: egy kor, nem a leghitványabb és kártékonyabb belőle. O, Németh Géza, Németh G. Béla s persze az ő tanítványai iskolája szintúgy, ama jeles „tankönyvírók”: Szörényi, Szegedy-Maszák, Bojtár Endre, Hortváth Iván. Avagy elis- merhetően (és: fölismerendően) mások, néhai Béládi Miklós például, ki ennek „népibb”, „kálomistább” temperamentumát fogja kordába, s mintha fogát csikorgatva, maga ellenében akár, fejlődött föl a modernista törekvéseknek hivatalban is hivatalt kihívó pártoló megértéséig. S említeni, méltánnyal, a teljes névsornak olvasása nélkül, kit még? „Tudós” Kenyeres Zoltánt? — ki sem ide, sem oda maradt meg máig Autonóm személyiségnek. Avagy „bahtyinistákat”, „orosz formalizmuson” képzetteket, „lengyeles”, „metafizikus” és demokratikus érzékenységeket?; avagy a legbonyolultabb, a legfene-wissenschaftosabb német módit a Debrecenhez illeszthető ízes akcentussal, de oly világosan artikuláló Kulcsár Szabó Ernőt? Avagy válogatva a honnak határain túlról, mutatóba most csupán egyetlen térségből: a vajdasági kölyök-paradoxálist, Sebők Zoltánt, úgy szép, ha a századelő ifjú zsenijelöltjére, nagypolgári Popper Leóra húzó kanizsai földművessarjat; onnan szintén: a technicista köntösben, páncélban is érdes valóságokra tapintó újvidéki profesz- szor-asszonyt, Thomka Beátát?

Dehát mondjuk ki végre nevét, kit ebből a jeles sorozatból, számos megfontolással ma külön kitüntetésre szeretnénk kiemelni. Egyet társai közül, kinek fölkészültségét senki nem kétli, csak irigyli; kinek szándéka kívánatos, megvalósításában megbecsült, pályavitele példás, s mi belőle jogos önérvényesítés, tetszés kíséri azt is. Megnevezni őt: az alkatával, szép polgári etikus, cívistartásával „formátumos” férfiút, baráti tréfálkozásokkal: a külsőre is: „fejedelmet”, ha ott ül, lukácsgyörgyi szivarral, de (és) Ady Endre keretezett képe alatt meg egyéb Mányoki- és Kupeczky-portrék között a pesti Duna-partra néző könyves házában. Regényesítünk, lopva? Megbánt játék az ünnepélyesség küszöbén; s akkor végre komolyan mondva: az idei Mikes-díjat, tíz évenként egyszer visszaélő jogunkkal, Radnóti Sándor magyarhoni művészetbölcselőnek és kritikusnak adjuk.

Néki; többet tudni róla: kinek önéletrajzát az 1990-ben (a Minerva Kft. által kiadott), A Napló című szadizmát-emlék-antológia jegyzetéből citáljuk:

„1946-ban születtem és 1969-ben végeztem el a budapesti bölcsészkar magyar—filozófia szakát. írásaim legális, illetve szamizdat fórumokon és külföldön jelentek meg. Három

48