Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Albert Pál: Laudáció
Albert Pál Laudáció-M. isztelt Hölgyeim és Uraim, nem biztos, hogy mindenkinek helyeslését váltjuk ki, pláne „elvárását” elégítjük ki, de a picinyég még tartogatott laudációra, járulékos igazolásra most egy nem nagyon böcsült vagy csak némely okkal szándékait és hasznát félreismert műfajban, műnemben szeretnénk pásztázni. Dicséretére akkor, mégis a ritka alkalommal többeknek; persze továbbira buzdító kiemelésére, szükségből, majd egynek, ki a jóideje gyarapodó elismertséggel mára jutott el a kötelező ismertség még feladatosabb szakába. S tenni ezt a magyar irodalomkritikában, s nem csupán azzal a mentséggel, hogy tette ezt már a „Mikes”-díj-osztó fórumán is jeles személy, nem akárki, néhai Cs. Szabó László, avagy az ő kronológiátlan fátum- cselezésével a még mindig jelenidejű Határ Győző, midőn, alig néhány évvel ezelőtt eme „kétes hírű” szakmából kitüntetett volt egyet-egyet: az oly sok haszonnal szorgos filoszt, nagyságokat faggatót, nyomtatott dialógusokhoz jól alá-kérdező Kabdebó Lórántot, illetve a benső igényű bölcseleti meditációra oly elszántan kész, a korát és életkorát érettséggel, fölényes érintetlenséggel, mintha csak: máshonnan valóságával meghazudtoló ifjú esszéistát és szellemtörténészt, Földényi F. Lászlót. Dehát vegyük a bátorságot, beszélni a mai estén nem csupán a közelmúltat s a nagy „elődöket” szolgáló filológiáról, vagy a kékvirágos, melankolikus metafizikáról, rügeni kelő újholdat áhítattal váró új „szamurájságról”, de amúgy általában, szélesebb sávjában ama műfajnak, műnemnek, mely pedig, így az irodalmi sértettségekig és belviszályokig s a néha még külön szított közvélekedés szerint is, elvileg, hivatali el- és alá-rendeltetéssel oly alantas kiszolgálója volt, lett volna ama csúfos emlékű „kultúrpolitikának”, pártirányítású minisztériumnak, a hars zsdánovi idők után is A. elvtársnak és „sleppjének”, tegyük hozzá, mert ki A-t mond, mondjon B-t is, hogy alig másként B. elvtársnak és „vidékének” . .. Holott, holott, akár eme kiszolgáltatottság ideologikus korában, mely nagy egészét tekintve, egyazon vagy további, külön okokból nem is volt a magyar irodalom tündöklő „fénykora”, ott állt (a „vártán”) némely irodalomról szólás készsége, böcsületessége s higgyék, nem is oly csekély fölkészültsége: örököltből, hozottból, sejtettből, önerőve 1 keservesen kitaláltból: újra és újra rámutatni a legméltóbb hagyományra; érvényesíteni, hogy legalább a „tűrtség” kategóriájába tartozókat kezdje mégis tisztelni a hivatali bűntudat és sznobság; jelezni, hol ha volt, az emberi, történelmi, szociológiai híradásokat is. S akkor, erre: ilyenek voltak, fáklyavivők és továbbadok legjobb íróink és költőink, ha alkalmi, de tüstént körbehordozott szóval, mely idővel nyomtatott szó, írott ige is lett, beszéltek az elődökről, a pályatársakról, vagy csak amúgy, „szakmaian”, dehát a szakszerűség már „étosz”: apoézis és nem kevésbé nemes értelemvariánsa, a poiézis, a „megcsinálás” titkairól, föladatairól. Weöres Sándornak így lett egy-egy végtelenül egyszerű és éppen ezért zseniálisan megvilágító megjegyzése, „szösszenet” versfaragáson túl etikára, metafiElhangzott a Hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjain, az eefde-i protestáns konferenciatelepen, 1991. szeptember 7-én, az 1991-es „Mikes-díj” igazolására, az általunk javasolt nyertesének bemutatására, méltatására. 47
