Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő (12. A jegyzetek elpakolása, holott semminek nincs vége)
ha volna is ma ilyen közös szellemiség.) A szerződések, megegyezések, a charták elengedhetetlenek, ám mindent nem oldanak meg. Az európai egység is az európai erő egységének a kérdése lesz. A nagy egymásratalálások, prosperálások, a nagy katonai-biztonsági potenciálok birtoklása nyomán születhet csak meg az a sokat hangoztatott kohézió. A probléma azonban (mindig) az, hogy ezek a külön-külön elengedhetetlen tényezők (a függöny mögött) ellentétbe kerülnek egymással. Európa igazi megrendülése az, hogy erre most döbben rá. A történelmi világkorszakok változására nem lehet felkészülni. Azok egyszerűen: lesznek. Aki benne él, legfeljebb a változás sebességét és ritmusát érzékeli. Az irány: rejtett. (Az igazi Fortinbras.) Visszalapozott a júniusi fejezetre. [„Horatio az egyetlen, aki ott áll Hamlet mellett, mikor kezébe veszi Yorick koponyáját. Ő az, aki a kérdésre (’Mit gondolasz, Nagy Sándor is ilyenné lett a földben?’) csak annyit válaszol (mint egy pillanatba sűrített végkifejlet): ’Éppen.’ ... az egész Hamlet- ben Horatio ismerte meg legjobban a Történetet (amely Fortinbras számára mindössze látvány). Itt az ideje . . . hogy Horatio megjelenjen a századvég mítoszteremtő alakjai között. . .”] Megjelent. A Kamra sötétjében (a Katona József Színház kamaraszínpadán). Itt most arról van szó (valami ilyesmiről beszélt különben Ascher Tamás a televízióban Petri György Moliére-fordítása kapcsán: egy költészet kifejezheti egy egész értelmiségi nemzedék rossz közérzetét), nos arról van szó, hogy egyszerre többen ráéreztek valamire, akik valamennyien ILLETÉKESEK. A Történet birtoklása és a Látvánnyal való beérés (horatiói—fortinbrasi ütközéséről) írva júniusban, ennek a korszaknak (s minden korszaknak örök) Fortin- brasairól gondolkozva arról beszélt, hogy a „kizökkent idő” tudatának „titka” — amit Horatio ismer — nemcsak a letűnő, de a feltörekvő hatalom képviselőjét sem érinti meg. Egy fiatal esszéista írása dobta föl a témát; folytatta a karneváli Napló szerzőjének ajánlott verssel egy már nem annyira fiatal költő. S most itt a Zsámbéki Gábor rendezte Hamlet-előadás (dramaturgja, Fodor Géza ugyancsak otthonos abban a szellemi társaságban, amelyet a mű most frissen foglalkoztat). Erről (egyszer) hosszabb esszét kell írni, gondolta, miközben az előadás utáni éjszakán gyorsan és izgatottan ilyeneket jegyzett föl: végre: a színpadtörténet (legalábbis a magyar színháztörténet) első igazi For- tinbrasa. Huligánmasszivitás. Zárt mozgás. Teljes tájékozatlanság. Erő. Fogalma sincs róla, hogy hol van. Győzött. Senkit sem ismer. Az imént közölték vele, hogy éppen mi történt Hamlettel. Ki az a Hamlet? A halott Laertes és a halott Herceg ugyanabban a pózban. Laertes esik az útjába. Őhozzá lép, őt hiszi Hamletnek. „Hol az a látvány?” Embere figyelmezteti, egy intéssel (nem ez az, hé, a másik . . .). Ekkor fordul csak Hamlet felé. Oly mindegy neki, ki felett mondanak gyors gyászbeszédet. Futólag rendelkezik. Az utolsó mondatot („Menj, lőjenek sort!”) úgy mondja, mint aki titkárának szól vissza: adjatok neki pár krajcárt. Horatio közben karjában tartja Hamletet. Fortinbras már nincs. Kísérői is elhaladtak. Horatio még mindig nem engedi Hamletet a földre csúszni; szinte: fölmutatja; ezek ketten két siheder értelmiségi és démonizálódó Történelem udvarában. Emberi minőségük ütközteti őket a hatalommal. Bármelyikkel. Még egyetlen előadásban sem kapott olyan hangsúlyt (miközben a színész minden kihangsúlyo38
