Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő (12. A jegyzetek elpakolása, holott semminek nincs vége)

zás nélkül mondta ki) Hamlet egyik indító mondata: „S mi hoz Wittenbergből haza, Horatio?”

Két értelmiségi az Egyetemről. Tudnak valamit. És ezt a tudást őrzik. Ezért fogják eltüntetni az egyiket. Ezért nem fog senki sem figyelni arra, amit az életbenmaradó hírül próbálna adni a „nem-tudó világnak”;

egy mondat, amire egyetlen előadás láttán sem kellett eddig ennyire felfigyelni: „Tűrni kell...” — mondja Ophélia még megtébolyulása előtt;

a fegyvertelen Claudius bűnbánata („Ó, égi kar, segélj! . . . Még minden jóra válhat. . .”); Hamlet (a karddal: „És, most teszem meg: — akkor mennybe mész.”) Claudius rázkódó vállal — vezekelve — arcraborulva fekszik. Hamlet föléhajol, leteszi kardját, távozik. Claudius (vakító fehér ingben, már egymagában, önmaga számára az ima után „megtisztultan” fölemelkedik): „Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad: / Szó eszme nélkül mennybe sose hat.”

Gyönyörű, nemde? Észreveszi Hamlet otthagyott kardját. Gyorsan felkapja. Ez a lényeg: kinél van a fegyver.

(Epilógus helyett.) Mozzanatokban, villanásokban keresett valami egészt (sorról sorra három éven át).

Időben élni. Nem elmaradva. Nem későn eszmélni, meglátni, megörökíteni. Ennyi. . . mondaná a háttérből a felvételvezető. „Kikap . . .”

Egyszer lepergetik ezt a filmet. Akik akkor nézik (reméli), az utolsó kocka után úgy érzik majd: nincs

VÉGE

1991. december

Sár ősi Csaba rézkarcai

39