Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő (12. A jegyzetek elpakolása, holott semminek nincs vége)

folyamatosan, ami látszólag változatlan. Nem egyszerűen a virradattal, a napfény beesési szögének eltolódásával, az átszíneződésekkel, az alkonnyal, a csillagok feljöttével. Mindazzal, ami a láthatatlanságában látható: a tájban és benned együtt. Az észlelések pontos és mégis amorf lenyomatai, a felfoghatatlan és a racionális közös útja. Ugyanaz a (másodpercenként változó) víztükör, ugyanaz (és máris más) levélzet, fűszál, a fölszáradó harmatcsepp, a szemed, amint a pillantásod belefárad a láthatóba, te magad, aki egy sziklakon ülve beszívod ezt az egészet, s máris másképpen szívod be, miközben magad is változol.

Például megnézhető, hányszor írt három év alatt kibontakozásában-kifejlődé- sében-alkonyában-újrajelentkezésében az európai gondolatról és helyzetről, a magyar társadalom ébresztőelemeinek erőtényezőiről, az értelmiségi létről, a politika neurózisainak terjedéséről, gátszakadásáról. A milliméteres elmozdulásokból összetevődő terjeszkedések.

Maga elé húzta Cs. Szabó esszéjét: — Pestis és forradalom (Egy beteg század portréja). — „Határos a hihetetlennel, hogy sajtó és távközlés nélkül a középkor alkonyán is volt egyszer négy összefolyó Forradalmi Év 1378 és 1382 közt, jórészt írástudatlanoké, Firenzében, Flandriában, Angliában, Franciaországban és elszórtan Németországban. Parasztlázadások és munkásfölkelések, amelyek nem tudtak egymásról, de több százados, elködösített távlatból a megtévesztésig ösz- szehangoltak ... A végén elcsitulnak az egymástól független hiábavaló kitörések, megsemmisül messianisztikus reményük, összezsugorodik a' felemelt ököl, és zörögve lepereg bitófák elszáradt levele, a felkötött lázadó.

Ha nem tudtak is egymásról a lázadók, hevenyészett fegyverfogásuk mögött van egy jóval korábbi közös csapás. Azon a széles nyugat-európai, félig mediterrán, félig atlanti térségben söpör végig a jogkövetelő hullám, ahol egy emberöltő előtt, 1348/49-ben dühöngött a nagy dögvész, vagy Fekete Halál. . . 1348-tól 1378-ig lepereg egy emberöltő; 30 éves a lázadáskor a pestis nemzedéke, amely a vész körül született. Lehet-e azonban ekkora fáziskülönbség tömegpusztulás s a jobbágyokon és bérmunkásokon, országról országra továbbharapódzó forradalmi futótűz között? Nehéz a válasz, de lehetséges.”

Hatszáz oldalon (benne élve a történésekben) azt próbálta lejegyezni, amit Cs. Szabó három-négy sűrű esztendőről és előzményeikről, egy eseménysor fáziskülönbséggel bekövetkező későbbi szakaszáról hatszáz év távlatából néhány bekezdésben foglal össze. Tudta jól: kevés problémát volt képes kidolgozni. De talán jó néhánynak a csírái nem kerülték el a figyelmét. Most majd kézbe kell venni a lüktető problématesteket. Elérkezik a kifejtés feladata.

(Egy árnyék terjedése.) Még nyolcvannyolcban (az akkori Debreceni Irodalmi Napok vitaindítójaként) hivatkozott Bergyajevre, aki a kultúra nagy, huszadik századi válságkorszaka indulásának körülményei között még csak a probléma csíráit látva, de már hetven évvel előbb arról beszélt, hogy a szellemi élet lehetősége mélyen kétségessé vált. Azt hihetjük — tette akkor hozzá ehhez —, hogy még ma is ez a felismerés a legfontosabb, de ez nincs így, mert ma már a szellemi élet kérdésessé válásának következményeivel kell szembenézni. Az új az, hogy a gondolkodás szörnyű szituációja magát a kultúrát, mint az emberi szokásjogok, az erkölcsi értékek, a megismert múlt és az értelmezett jelen tapasztalatainak összességét tették mélyen kétségessé.

35