Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő (12. A jegyzetek elpakolása, holott semminek nincs vége)

Csoóri Sándor figyelt fel akkor legérzékenyebben erre a gondolatára. Azt mondta kapcsolódó felszólalásában, hogy ijesztőnek már Bergyajev felismerése is elég volna, a probléma felvetője azonban most „néhány lépcsővel lejjebb merészkedik . . . Nekünk ma már a szellemi élet kérdésessé válásának a következményeivel kell szembenéznünk . . . ezt az egész korszakot elsötétítő árnyékot nem ugorhatjuk át. Már csak azért sem, mert az árnyék a külső világgal együtt belső világunkat is meghódította ...”

Azóta három esztendő telt el. Olvasói láthatták (gondolja), hogy Naplója minden fejezetében, mint valamilyen rögeszmés mozaikkirakás, követte ennek az árnyéknak a terjeszkedését. Benne élve a folyamatban arra jutott, hogy a szellemi élet kérdésessé válásának negatív entrópiája, mint világfolyamat, (s így) mint hazai gyakorlat föltartóztathatatlan: bekövetkezett a „kérdésessé válás” után az általános „világelszakadás” a kultúrától, mint a lét részesétől és hermészi közvetítőjétől. A nyugati demokráciákban a modern társadalom munkamegosztásába integráló piaci befolyásoló erők mozgása szerint értékelt szellemi termékek reprezentálják azt, amit korábban a valóságos szellemi orientációt biztosító kultúra értékei jelentettek. Közép- és Kelet-Európábán ugyan az emberi (politikai) szembeszegülés hosszan „létezés-szakmává” (Ottlik) avatta a művészetet, de mára az élet itt is egyre nagyobb közömbösséget mutat a nem piaci minőségek iránt.

Följ egyezte: a szellemi élet lehetetlenülésének következménye a század végére valamiféle robinsoni forma, a deviáns monológja, amely valójában azért szorgos munka. Fellapozta a Dániel Defoe életét megörökítő munkákat. És mit olvashatott (újra, annyi év után)? A Robinson szerzője, több száz mű írója, politikai bértollnok, gúnyiratok szerzője, börtönt járt (kalodába, szégyenpadra is került), különböző pártok titkos ügynöke, kalmár, kémjelentések szerzője, eladósodva megöregedő kalandor. És miféle korszak volt mögötte? Az ő életében kormányozták át a polgárháborús Angliát, örökös pártviszályok közben, a fiatal parlamenti demokráciába.

De ebből nem az a tanulság, hogy háromszáz évvel később ennek ugyanígy kell lennie. Végül is az ember elnézné X., Y. vagy Z. mai gazemberségeit, ha megírnák a maguk Robinsonjait. De nem írják meg.

(És az epikai verifikáció?) A kilencvenkettes év már másféle munkában éri a szellemi élet lehetetlenülésének következményvilágában (hasztalan) munkálkodó szellemet. Először is (újra, ki tudja már hányadszor) az illúziókkal kellett leszámolni (gondolta). A szellemnek tisztán kell látnia, hogy például az elmúlt két- három esztendő politikai harcaiban semmi olyan értéket nem hozott létre, ami a világmozgások hatására, a világ vezető politikai személyiségeinek munkálkodása nyomán nélküle is ne született volna meg.

Szerette idézni Németh László egyik pontos képét: minden írónak kell valami tisztás, amelyen a házát — a művét — felépítheti. S ha a korszak rákényszeríti, akkor (esszével, vitaírással, naplóval) maga takarítja ki azon a helyen a bozótost, maga hordja le a törmeléket, hogy a saját maga által megtisztított földdarabon mielőbb elkezdhesse az építkezést.

Ebben a három-négy évben (s persze előtte évtizedeken át, ám most sűrítve) újra csak mindent megéltünk, mindent láthattunk. A lét lényegi kérdéseivel való folyamatos együtthaladás, mint a kultúra (hatástalan) léte továbbra is mindennapos tevékenységünk körébe tartozik.

36