Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Féja Géza: Oblomov

elutasítása, az erőszak nem ismerése, az elemi erők, de csakis őelőttük való meghajlás, a kor nagy ragályaival szemben tanúsított immunitás, mind s mind ma már mérhetetlen hősiességnek tűnik — elérkezett Oblomov megdicsőülésének a napja.

Milyen komikus, furcsa és értelmetlen, hányatott és céltalan a kapitalista civilizáció tülekvése Oblomov szemében. Találhatott-e az embernek különb menedéket, mint az oblomovizmust? Magatartásából korában életelv, időtlen gyógyszer lett, mert nem volt az embernek különb menedéke. Ez a gyógyszer és életelv a regénynek ama többlete, amelyet Goncsárov sem látott, ő csupán a valóságot akarta ábrázolni, és észre sem vette, hogy fölébe növekedett.

Oblomov a megbolyduló világban az idillt védte, mondjuk ki: az értelmetlen, a vegetatív idillt, a tarthatatlant — ám pillanatnyilag ez is menekvés volt, és harc közben ki gondolhat pillanatnyi menekvésnél többre? Az ősi, eredeti életformák reinkarnációja nem sugárzott még reá e világra, melyet Goncsárov ábrázol, a vigília ideje volt. Mi magyarok ugyancsak jól ismerjük ezt az időt, makacs vendégünk volt, apáink beláthatatlan sora böjtölte várakban, udvarházakban, szegényes portákban, magyar balladás idillben, melyet éppen olyan jussal hívhatunk drámának, míg az Oblomovok szlávos folyással éltek, elégiában, de szétfo- lyóan, elégiába oldottan is ellenállva. Szelídségük volt ellenálló erejük. Humanizmusuk a vértezetük. Passzivitásuk a fegyverük. Nem vettek részt abban, ami mélyebb alkatuknak ellentmondott, hiába érvelt lelkűk sekélyesebb része, az idő csapadékának az edénye.

Mai nyelven: Oblomov a tudattalan győzelme, a lélek mélyebb, örökebb felének a diadala a múlandón, az esetlegesen. Ezért rokonszenves Oblomov és ezért érdekes, aki elfeledetten, barátaitól elhagyatottan, Szentpétervár külvárosának egyik mellékutcájában, baromfiudvar szomszédságában, látszólag mélyre süly- lyedve, rangján aluli feleséggel, de mégis a falusi udvarház idilljét tartja, éli, a nagy nyugalmat, az idillt, az emberibb élet lehetőségét az igyekvőkkel és az eltévedtekkel, a tévesztő igyekvésben mindörökre eltorzultakkal szemben. Nyomtalanul tűnik el, de a legenda, s a figurák határtalan erdejéből a kétkedő, önmagát gyötrő Goncsárov belőle tudott eposzt teremteni, olyan áhítattal és alázattal, mint az oroszok közül talán senki sem. Goncsárov még egészen ártatlan és szűzi tehetség volt, hőséhez hasonló, hódolt hősének, nem növelte arányait, hanem valódi méretét, szent együgyűségét dolgozta ki a nagy mester utánozhatatlan áhítatával, hódoló lelkiismeretével, önmagát emésztő odaadásával. Minden időknek meg kell hatódnia ettől. S mondhatunk ennél többet?

Békéscsabán, 1950. febr. 21.

25