Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Féja Géza: Oblomov
nül továbbra is a városban maradt, nem is látta többé faluját, bár mindhalálig az oblomovkai életstílust folytatta. Nem volt képes realizálni terveit, szerelmét, néhány suta lendület után visszazuhant „tökéletes” közönyébe; evett, ivott, hevert, elmélkedett, a körülmények sodrára bízta magát. A passzivitás mámorával töltekezett, mintha egy ősibb, emberhez méltóbb lélek- és életállapotra emlékeznék, s ez az emlékezés érdemesebb lenne mindannál, amit a modern élet egyáltalában nyújthat. Maga Goncsárov sem ostorozza Oblomovot, kritikával, iróniával, sőt még humorral sem illeti, hanem alig képes titkolni együttérző líráját, megille- tődöttségét. Szinte megbűvölten időzik Oblomov figurájánál, s hiába leplezgeti, Oblomov a regény legrokonszenvesebb alakja. Tegyük hozzá, hogy Goncsárov végletekig kételkedő volt önmagával és műveivel szemben, évtizedekig gyötrődött művein, tehát Oblomov mindenképpen mély megismerések és élmények tiszta kristálya. De milyen élményeké és megismeréseké? A karosszékben üldögélő és révedező Oblomovban ki nem ismerne Buddhára vagy az indiai jógira, a keleti életformára, az ősire, a tisztára, melyre azóta annyi minden rárakódott: az úri epikureizmus hájrétege, céltalan századok porkérge, tévútra siklott nemzedékek bávasága, de lenn, valahol a mélyben még mindig izzik valami az ősiből, az igaziból, az emberiből. Ez magyarázza Oblomov ártatlanságát, belső tisztaságát — bűnbeesés előtti lelkiállapotát. Az ősi életforma emléke, mint mélybe süllyedt iránytű, láthatatlanul és észrevétlenül de parancsoló erővel az ártatlan idill felé kormányozza a nagyváros harsogó kísértései közepette is — az élőfák és a növények testvérévé avatja a korszerű homunkuluszok és fenevadak világában. Ezért rokonszenves, ezért szereti meg ősi vonzalom alapján mindenki, aki ember, ezért akarják „megmenteni” naiv barátai, holott „menthetetlen”, addig van értelme az életének, amíg az időnek ellentmond, amíg valami régire visszaemlékezik. Goncsárov akarva, nem akarva Oblomov szemével nézi a világot, mely mindenfelé csupa válság: kis tolvajok, nagy akarnokok, céltudatos nők — többé-kevésbé valamennyien háborognak, mint a fölkavart tó, önnön iszapjukkal küszködnek. Oblomov élete olyan, mint a tiszta tengerszem, csak az zavarja meg pillanatokra, ha idegen kéz vet belé követ; önnön erői mindig egyensúlyba térnek, s az egyensúlyt bárhol, bármely körülmények közepette megtalálják, mert a körülményeket feltétlenül uralják. Tragikus hősnek tetszik, holott valójában győzhetetlen derű él benne, hiába övedzi az idő köd- és felhőrétegekkel, hiába színezi tragikussá, nem bír lelkének a mélyével — a derű valamennyiük fölött honol. Oblomov lelkivilága üresen járó malom. Gádorába nem önt búzát senki. Tetejéről már a zsindelyt is ellopták, környékét belepte a gyom, s ő csak jár a maga törvényei szerint. Oblomov merőben érzéketlen az idővel szemben, mélyebb sejdítések parancsára igazodik. Kelet-Európa csakugyan tele volt ilyen visszaem- lékezőkkel, két világ határán tehetetlen köldöknézőkkel, efféle „ártatlanokkal”, akikkel mit sem tudott kezdeni a kapitalista civilizáció, hát egyszerűen elrohant mellettük, a nagy szocialista kísérlet pedig felszámolja őket. Csakugyan időszerűtlen elemek voltak, csak formailag emlékeztek már egy ősibb életformára, és képtelenek voltak az újra, így tulajdonképpen nem is éltek, hanem lefokozott életben tengődtek — szüzek, ártatlanok maradtak. De éppen ez a haszontalannak tetsző ártatlanság ma már különös erénynek tűnik az általánossá fajuló bűnözés világában. Ez az igényes igénytelenség, ez a mindenbe beletörődés a lelkiállapot megvédése érdekében, a körülmények megvetése és uralása, az aktivitás merev 24
