Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Herceg János: Hármas tükör (elbeszélések)

kiáltja rém komolyan és szigorúan: Petrovics Dénes! De nektek, neked meg Nagyinak és Papinak én csak Dini vagyok. Meg apának is ... Neki néha még „sine moj” is!

— Na jó, feleli anya, de azért nem szeretném, ha te is megnéznéd a Kék Fényt, mert az igazán nem neked való. Feküdj le szépen, mi meg majd a Nagyival egy darabig nézzük, aztán mi is elvonulunk.

Nem akarok vitázni Anyával, pedig megkérdezhetném, mi értelme, hogy én elkullogok a szobámba, a Nagyi meg leüljön az ekrán elé, s fél óra múlva vígan horkoljon? „Csak te dolgoznál annyit egész nap, mint én, te is elaludnál, ha százszor Tolnay Klári énekel” feleli erre Nagyi. Szó se róla persze, neki aztán tényleg kijut a melóból. Már hajnalban elkocog a piacra és cipeli haza a nehéz cekkereket, és ha délután van előadásom, nem délelőtt, dehogy kérhetem meg bármire, mert rögtön rákezdi: „Azt se tudom, hol áll a fejem! A húst is fel kell tennem, mert hiába mondják nekem, hogy üsző, csak ránézek és máris látom, hogy vén marha. Mert máma gazember az egész világ! S még itt vannak az ágyak bevetetlenül, meg a négy szoba, és Börcsökné ezentúl csak kétszer jön egy héten, mert fölemelte duplájára az órabért, s hát győzi azt a te szegény anyád abból a rongy fizetésből, amit a kórházban kap? Ha Papi nem adná ide azt a nyavalyás nyugdíját az utolsó vasig, fölkopna az állunk!”

„Mi a baj, Lidi?” — jön ki Papi a nagy fehér Mikulás-bajuszával útra készen, mert a sakk-klubban már várják. „Micsoda haddelhadd ez már megint?” „Csak te hiányoztál nekem, Guszti, senki más!” néz rá Nagyi a pápaszeme fölött haragosan, s már mondja is kellő elkeseredéssel, hogy ő semmiképpen sem hajlandó felvágni a Puskin-tortát a frizsiderből, mert az holnapra van éltévé, mivel Vlado, vagyis apa bejelentette magát. „Dinidaj, Dinidaj” hallom az utcáról a srácokat, s már mennék is, eltűnnék a balfenéken, csak az tart vissza, hátha Nagyi elfogadja Papi indítványát mégis: „Ugyan már, kicsit levágsz belőle, s betapasztod a helyét habbal, de hadd édesítse meg a száját ez a gyerek.” Érre azonban Nagyi végleg kiborul, s azt mondja sírva: „Az isten verje meg ezt az életet, hagyjatok már békén, mert mindjárt megőrülök!”

Papi azonban nyugodtan leinti: „Térj magadhoz, Lidi, ne csinálj cirkuszt a gyerek előtt. És meglátod, nem lesz semmi baj. Karácsonykor is itt volt Vlado, s mikor mi visszajöttünk Mohóiról, már Dini itthon volt megint.”

Arról van szó tudniillik, hogy valahányszor Apa hazajön Németből, Anya meghívja ebédre, mintha szent lenne a béke közöttük, s olyankor hiába kiabálnak nekem: „Dinidaj, Dinidaj!” Olyankor én nem akarok elmozdulni közülük, mert oly furcsa érzés fog el, örülök is, meg sírnék is attól az egyszerű ténytől, hogy Apa itt van megint velünk, ha tudom is, hogy többé nem szeretik egymást. És tisztán kötelességérzetből megyek el Apával a Májkóhoz, pedig egyszer egy óriási pofont kaptam ott az ő szülőházában, Adán, mivel a pulykapecsenyéhez meggybefőttet kértem savanyú paprika helyett, ahogy itthon megszoktam. De akkor én még egy kis hülye voltam, s ahelyett, hogy megértettem volna a helyzetet, nem akartam ebédelni. Mostanában már természetesen nem fordulhat elő velem ilyesmi. Csak tavaly történt valami hasonló eset, amikor az inspektor járt nálunk a suliban, s Edit tanárnő felolvasta a neveket és mindegyikhez hozzátette: anyanyelve magyar, mire én odakiáltottam a magam részéről: apanyelve szerb!” Apanyelv nincs, kisfiam, mondta az inspektor, s odajött hozzám, de nem dühösen, sőt, megsimogatta a fejemet, s levéve szemüvegét, gondosan megtörölgette, én azonban azt

15