Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Herceg János: Hármas tükör (elbeszélések)
mondtam: „De van! Ha anyanyelv van, akkor apanyelvnek is lennie kell”, amin aztán az egész osztály röhögött. Pedig csak arról volt szó, hogy igazságos akartam lenni, mert miért legyen Apának kevesebb joga hozzám, mint Anyának, ha százszor is messze van tőlem, Münchenben. Persze, Anya nem nevetett, csak azt mondta: „Kis butus, te még nem tudsz semmit!” S elfordult és mégis láttam, hogy sír. Na, mindegy! Tulajdonképpen nem is tudom, miért izgatott fel engem annyira az a vacak torta, hogy úgy megkívántam idő előtt, szinte csurgóit a nyálam utána, s kiabálhattak nekem: „Dinidaj, Dinidaj!” Talán azért, mert tudtam, hogy Apa másnap egy óriási piros szegfűcsokorral állít be, s Anya majd úgy tesz, mintha rettentő boldog lenne, s azt mondja: „Nahát, Vlado, hogy te milyen gavallér vagy!” De ez még mind semmi. Mert Apa csak benyúl a zsebébe, s Anya máris felsikolt örömében, amikor meglátja kezében a nagy üveget, amelyről lehúzza a selyempapírt: Chanell! Mert az egy ritka finom parfüm és a reptéren vette Apa. Nekem meg ugyanakkor csiribi-csiribá, egy hosszú csomagot bont ki és előhúzta belőle a klassz légpuskát. Mindez évente kétszer-háromszor megismétlődik, kivéve a légpuskát. A szegfűt pár nap múlva ki lehet dobni, mert elhervadt, és Papi azt mondja: „Vigyétek a fenébe ezt a virágot, mert úgy érzem magam tőle, mintha a saját temetésemen volnék!” De a parfüm reggelenként, ha Anya kijön a fürdőszobából, elárasztja az egész házat, s néha körül kell nézni, hátha Apa erre szintén felbukkan valahonnan. De nem! Tiszta képzelődés az egész, jól tudom, de egy darabig mégis így vagyok vele. Nemcsak Apával, persze. Mikor Anya tavaly Géza bácsival átment a Balatonra, engem meg Papi levitt a reptérre, hogy Apa meg Münchenben átvegyen, egy darabig fordítva éreztem magam. Mert Anya hiányzott nekem. Persze, azért nem szóltam este sem, ha lefeküdtünk és Apa hajolt fölém Anya helyett, hogy megcsókoljon. Csak rémesen unatkoztam. Ott nem volt Dinidaj, Dinidaj, egy szál barátra se tettem szert, pedig Apa felvitt az Északi-tengerre. Sylt szigetére, ahol este lefeküdtünk, s amikor reggel felkeltünk, egy hatalmas hegy állt az ajtónk előtt, ahogy a homokdűnét odahordta éjszaka a szél, estére meg eltűnt megint. Az étteremben meg apácák hozták a reggelit, mert rém előkelő gaszthófban laktunk, harmadik emeleten a nádas tető alatt, úgyhogy Nagyi összecsapta a kezét, amikor a nádtetőt említettem, s azt mondta: „Bolond világ! Bolond világ! Inkább vittek volna el azok az apácák titokban megkeresztelni téged, hogy ne legyél pogány”, de a Papi azonnal rászólt: „Csitt, Lidi, ne feszegessünk ilyen kényes dolgokat ennél a szegény gyereknél. Arról nem is szólva, hogy én húszéves koromban párttag lettem, mint jól tudod, és ez azért engem bizonyos megértésre kötelez még ma is, mit csináljunk!” És persze cirkuszokról is mesélhettem, mert oda minden este elvitt Apa. Néha kétszáz kilométerre kocsikáztunk, hogy új cirkuszt lássak. Gerard-t például, aki irtó elegánsan nyargalt be egy zöldre festett szamáron, úgyhogy a közönség majd’ megpukkadt a nevetéstől, s csak akkor kezdtek sírni a nők, amikor a nadrágja feneketlen zsebéből előhúzott egy pirinyó hegedűt, hogy rettentő bánatosan kezdjen el muzsikálni, és még a szamár is kénytelen legyen könnyeket hullami, úgyhogy egy szolga futott be vödörrel, azt tartotta a zokogó szamár pofája alá. És bármennyire sajnáltam Apát, amikor föltett a gépre, hogy felszálljunk tízezer méter magasra, s ő azt hajtogatta: „Sine moj, sine moj!”, sőt, mintha sírt 16
