Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Végel László: Peremvidéki feljegyzések
másul vegyék: elmúlt az idő. A szó hagyományos értelmében, az egyik elképzelt ponttól a másikig csak a legmagányosabbak sétálnak. Ök már nem vesznek tudomást a múló időről, a bágyadt szerelmes ölelésről. Vagy nem is magányosak ezek, hanem makacs újvidékiek. Akik arról méláznak: milyen is lehetett volna ez a város, ha a dunai legenda táplálja szellemi erőit. A sétány nyugalmát időnként megzavarja egy-egy joggingozó. Köztük vannak azok is, akik az egypártrendszerű politikai leszámolások után, hatalomfosztottan, furcsa betegségben szenvedtek. Ilyen volt az élet; aki elvesztette a hatalmát, az sokszor mély letargiába esett, amelynek az infarktus volt a vészteljes következménye. Az ólomidőkben újabbnál újabb vesztesek kötöttek ki a sétányon. Gyűlölet izzott a vesztesben, az lobogott a győztesben is. A különböző, egymással egykor szembenálló komisszárok Puma cipőben, puha melegítőkben futkároznak egymás mellett. A legújabbak is buzgón edzenek, erőt gyűjtenek a tartós hatalomra. Ők is azt gondolják, amit az elődeik: hatalmuk örökké tart. De csak a Duna tudja, meddig. így gyűrűzik a múlt, ebből áll a jelenünk. Ki gondolta volna, hogy a különböző gyűlöletek ötvözete képezi a jelenlegi végzetes történelmi metasztázi- sunkat? Milyen jó azoknak, akik nem vesznek tudomást a közéletről, s nem sejtik, hogy a személyeset már régen felfalta a metasztázis, s a közelmúlt tapasztalatai szerint az effajta önámítás rossz terápia volt. Aki sokáig bámulja a békésen csordogáló Dunát, beleszédül a csobogás feletti árnyékvilágba. Voltak itt magyar hideg napok és szerb hideg napok, lám, milyen közel vannak a partok, amelyek ezt tanúsítják. Az egyikről sokat tudunk, a másikról keveset. Csak a hiányzó sírkeresztek vallanak róluk. Az egyikről szobrok tanúskodnak, a másikról a gaz. Aztán ránk törtek az ideológiai hideg napok is, szervezetünk ehhez is idomult, alkalmazkodóképességünk határtalannak bizonyult, de a vírusok még mindig bomlasztják testünket. Hány sérült ember kapaszkodik csábító és ragályos szélsőségekbe, hogy gyógyítsa tegnapi sebeit? A Duna holtakat vet a partra, az élők szorongva számolgatják az áldozatok számát. Mennyit vet ki holnap? Ki éli túl a gépfegyvertüzet, vagy a gránátok becsapódásait egy kopár dombon vagy a futóárokban? Mi lesz azokkal, akik átvészelik ezeket a napokat? De bármi történjék, nemzedékek sem tudják majd megmagyarázni, miért maradt el a tavaszi olvadás? Az államszocializmus köpenyegéből kibújt állami ember szeleket vetett s fagyos nemzetállami viharokat aratott. Lehet, hogy akik soha sem érezték át a bizonyosságot, nem érzik át a bizonyosságérzés eme monumentális rítusait. Állok a sétányon, és arra gondolok, hogy mennyire hasonlítanak egymásra az emberek. Ebben a szürkületben élünk már nagyon régen. Hol az egyik, hol a másik oldalról jönnek a harcos szellemek, és azt követelik, legyünk egyformák. A Duna vizén, valahol a folyó közepén pedig babiloni habfodrokkal játszik a szellő. Egy régi gondolkodó szavai jutnak eszembe: Krisztus köpenyén nem volt varrás, az egyház öltözéke mégis tarka. Az egység és az egyformaság nem azonos. A babiloni habfodrok messze vannak; aki utánuk nyúl, könnyen elmerül a habfodros folyóban. (1991. október) 7
