Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Végel László: Peremvidéki feljegyzések

A marxizmus gyűlölete. Rablótőke. A sok százezer éhező álma a kapitalizmusról. Komisszár-maximák.

(1991. június)

(A Duna-parti sétány) A Teleptől majdnem egészen a csatornáig húzódik a Duna-parti sétány, amelynek kiépítését lelkesen vártam, mert azt gondoltam, ez a hely csendes dunai meditációra készteti az újvidékieket. De ők igazából soha sem népesítették be a sétányt. Túl későn épült volna ki? Akkor épült meg, amikor a poliszszellemet már elsorvasztotta a szocrealista nevelés, és a személyességbe betoloncolt ember megtagadta a közéletiséget. Egy kisvárosi sétány pedig mégis a közéletiség jelképe. Vagy pedig — miként sok író mondja — a közéletiség kompromittált lett? Vagy esetleg ennél is mélyebb oka van annak, hogy Újvidék soha nem barátkozott meg folyójával, holott egész története végzetesen össze volt kötve vele. A Dunának köszönheti felvirágzását, de ennek medre rejtegeti történetének fekete lapjait is, és mindazt, ami a kettő között van: a nyitottságot, a citoyen bizonytalanságot, a fárasztó történelmi nosztalgiákat, a síksági szorongásokat, az alsóbbrendűségi érzést, a bűntudatot, mert öt évtizeddel ezelőtt nem tartozott a komisszár-ikonográfia megteremtői közé, és az újvidéki öntudat ködös elmosódását. Itt élünk a folyó mellett, de mégis valamilyen óvatos tartózkodással figyeljük. Szorongó város! A tekintélyelvű uralom agóniájának korában emelt fejjel mondhatná: nem, itt nem alapoztak, de nem teheti, mert elviselte a következményeket. Ahol nem voltak harcok, oda özönlöttek legjobban a harcosok.

Széles ívben kanyarodott a város mellett a folyó, a dunai legenda mégis lassan elmosódott. Csak azt tudjuk: egy sebhelyes, rémdrámákkal és vulkánokkal teli Kelet-Közép-Európával köt össze bennünket a folyó; a balsors gyakran a vizekkel jött, hol az egyik irányból, hol a másikból; a szemünk előtt táncolt a veszély, a város pedig elviselte a sorsot, mert arra aligha volt képes, hogy maga alakítsa. Mostanában megismertem én is ezt az állapotot: mozdulatlanul, megkövültén bámulni a veszély torz medúzaarcába . . . Újvidék tűrő város, a túlélés, az ideiglenesség, a bizonytalanság a város szellemi életrajzának meghatározó jegye lett. Vár és a sánc: ez Újvidék két fontos történelmi fogalma és tárgyi emléke. Meglepő azonban, hogy szelleméből mégis hiányzik az önértékeket ápoló szellemi vár és szellemi sánc. Az események soha sem abból következtek, ami előzőleg történt, a tektonikus történelmi változások után a terápia kimerítette a szellemi tartalékokat. Végül is egy titokzatos ideiglenességérzés kerekedett felül; aki ide vetődött, arról merengett, jó lenne tovább menni, még akkor is, ha valójában nem szándékozott távozni sehová. A vándorok gyülekezetéből a lelki otthontalanok városa lett, akik arról álmodoztak, hogy milyen jó másutt. Ez hol tartós belső önemésztő szellemiséget szült, hol pedig ócska, vidékies sznobizmust, amelybe a város politikai elitje oly gyakran elmerült.

A csehovi hangulatot a levegővel szívom be, s ennek nyomát észreveszem a szorongó tekintetekben. Legjobban éppen a bábeli hangokat megidéző Duna- parton fojtogat ez az érzelem. Sehol sem vagyok annyira magányos, mint itt. A gyér megvilágításban feltűnik egy-egy ismerős, nem tudom pontosan azonosítani, elmegy mellettem, és sokáig töprengek azon, hogy ugyan ki lehetett az illető. A nyárestéken is többnyire üres a sétányvfőleg a strandon túli, a Telepre vezető rész. A padokon a szerelmespárok merengenek. A szerelmes ölelés fáradt és lemondással teli. Nyugdíjasok őgyelegnek, de csak azért, hogy sztoikusán tudo6