Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Végel László: Peremvidéki feljegyzések

nagyvállalatok az új városi létesítményre önkéntesen adományozzanak. A komisszárok sietve emeltek maguknak emlékműveket, mintha csak vesztüket érezték volna. Szobrokat avattak fel, utcákat romboltak le, és megalomániás épületeket terveztek. Neofita buzgalommal erőszakot követtek el a városon, mintha a történelem velük kezdődött volna. Utcák tűntek el máról holnapra. Egy templomot egyik napról a másikra a földdel tettek egyenlővé. Nagy hidat építettek, amelynek a célja ismeretlen volt. A pártállam utolsó éveiben hisztérikusan viselkedett: a helyi újságírók magasztalták az uralkodó osztályt, amely látványos rendezvényekkel rejtegette a közelgő katasztrófát. A válságról beszélni életveszélyes volt.

A város terein, a munkacsarnokokban, az irodákban, az iskolákban folytak a populista gyakorlatok; az emberek rákényszerültek azonosulni azzal, amit ösztön- szerűen elutasítottak. Újvidéken hatványozottan jelentkezett, ami Jugoszlávia- szerte dívott: néptömegek a hetvenes években hosszú és kínos, éjszakába nyúló értekezleteken védtelen eretnekeket ostoroztak, szavaztak, bólogattak és — megtagadták önmagukat. Tömeggyűlésekre vezényelték őket, ahol a komisszárok hosszú, fenyegető beszédeit hallgatták, amelyekkel idomították őket a szokásos rítusokra. A férfiak lehorgasztott fejjel önkritikát gyakoroltak, nehogy megvonják tőlük az életet jelentő politikai és morális alkalmatossági bizonyítványt, majd siettek haza, hogy gyermekük matematikaleckéjét ellenőrizzék. A nők az üzletek kirakataira gondoltak, és mozdulatlan arccal, fakó hangon ismerték be eszmei tévedéseiket. A korrupció és a represszió csodálatos módon keveredett egymással, a jugoszláv polgárt sikeresen megvesztegette a totalitarizmus. Özönlött a nyugati bóvli, illatozott a párizsi parfüm, szervezték a shopingot Triesztbe és Londonba, gazdára találtak az isztambuli szőrmebundák, folyt az émelyítő kacérkodás a nacionalizmussal, miközben a pártvezérek észrevétlenül nemzeti színű trikót húztak magukra.

A komisszárok a Duna-parton sétáltak és elégedetten lóbálták modern fekete aktatáskáikat. Csobogott a folyó, a város látszólag belenyugodott a sorsába. A nyugati kölcsönök meghosszabbították a mesterséges életet; elsorvadt a jövő, csakhogy fennmaradjon egy kaszt. Ilyen volt a mesés kádervilág a létező szocializmusok legjobbikában. Hullottak a liberalisták, a technokraták, az anarcholibera- listák, az új baloldaliak, az anarchisták, a menedzserek, a katolikusok, a pravoszlávok, a reformátusok, az önigazgatás-ellenesek, a szocialistaellenesek, a demokraták, a szociáldemokraták, mint a legyek.

Amikor nem maradt senki a porondon, csak az ortodoxia szelei fújtak, akkor tört ki a katasztrófa. Népnemzeti körmenetek tűntek fel. A komisszárok egymásnak estek, megkezdődött az uralkodó párt danse macabre-ja. Kelet-Közép-Euró- pában a pártállam összeroppant, mint a kártyavár, amelyben a máskéntgondolko- dók megőrizhették méltóságukat. Jugoszláviában pedig csikorgott, repedezett, hajladozott ide-oda, mint egy betonépület. Még azt is nehéz volt tudni, milyen szelek tépik ki a földből, a nemzeti energiák az elementáris természeti erő látszatával bírtak. A város utcáin elkezdődött egy ideológia többéves menstruációja. Fellázadt az idomított tömeg, amely mást akart, de a régi reflexek irányították. A pártállam a halálos ütéseket azoktól kapta, akik meg akarták menteni.

Mi maradt e téren? A letaposott fűben női sálak, karperecek. Nejlonzacskók. Tetradobozok. Sebtében eldobott pártkönyvecskék. Eldobált jugoszláv zászlók. Elrejtett érdemrendek. A koszorús költők könyveiből kitépett Tito-versek.

5