Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Végel László: Peremvidéki feljegyzések

Az elmúlt két évtized alatt minden megváltozott. A hatvanas években Európa ifjúsága baloldali volt. Prágában Dubceket éltették, Pesten eretnek kéziratokat nyomtak a kezembe, amelyeket egy éjszaka kellett elolvasnom, mert mások is vártak rá: anyaországon kívül élő magyarként élveztem azt az előjogot, hogy soron kívül olvassam őket. Szerzőikkel akkoriban gyakran személyesen is találkoztam, de amióta nem a rendszer, hanem a kormányzat ellenzékei, csak a parlamenti közvetítésekből vagy pedig a tudósításokból hallok róluk.

Jugoszláviában az antiautoritativ baloldaliság veszélyes vállalkozásnak minősült, de legalább nem volt teljesen reménytelen. Ma teljesen reménytelen, de legalább nem erkölcstelen, miután az egykori pártkomisszárok egymással versengve ismételgetik az antikommunista tirádákat.

Mi változott, kérdem magamtól. Akkor is felsorakoztak a rohamrendőrök, most

is. Akkor is ígéretet tettek az egyetemistáknak, hogy követeléseiket teljesítik, csakhogy szétoszoljanak. A reprízt az újvidéki Vasa Stajic utcában láttam. A pártbizottságok és a pártkomisszárok utcájában rendezett sorokban várakozó fiatalemberek gondosan kirajzolt forradalmi transzparenseket emeltek a magasba. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy egyetemisták lettek volna. A mindenható apparátus megrendezte a tüntetések imitációját, hogy tompítsa a valóságos tüntetések élét. Újvidéknek csak a repríz járt ki. A Vasa Stajic utcában — micsoda irónia — éppen ott, a pártvezetők székhelyén. De ez sem volt elég. Pár hét múlva a sajtó destruktív elemeknek minősítette az egyetemistákat. Pontosan úgy, mint 1991 márciusában.

Jellegzetesen peremvidéki romlott színjáték volt ez. A libertínus ábrándok szertefoszlottak, a hetvenes évek elején megkezdődött az emlékezet radikális csisztkája. Nem volt szabad emlékezni a gumibotokra, csak a rózsalugasokra. A barbár idill kora volt ez, amelyben a kiábrándultakat a jövőtől fosztották meg.

A rózsalugasok persze most is virítanak. A lugas alatt a klasszikusok hamvas almát ropogtatnak. Most nem Titóról írják a verseiket, hanem nemzetük tragédiájáról. Színt váltott a kelet-közép-európai „esztéticizmus”. Patétikus agónia! A könnygázbombák füstjében kísértetiesen vonszolják magukat előre azok, akiknek felélték a jelenét. Középkori festményre emlékeztető jelenet ez, amelyben a vér és a rózsák nehéz, kábító illatát egyszerre lehet beszívni. Népkonyhák és szent nemzeti eszmék. Igazi, archaikus balkáni csendélet tárul fel a szemünk előtt. (1991. március)

( Trófeák egy Futaki utcai vadászszaküzlet kirakatában) A tölgyfákat is kivagdos- ták a vadászok, gondolom magamban, és a kopár Futaki utca Fácán nevű vadász- szaküzletének kirakatára téved a tekintetem. A komisszárpuskák eltűntek a kirakatból. A tekintélyelvű rendszer mindig kedvelte a fegyvereket. De mostanra eldugták a régi vadásztrófeákat. A történelmi érdemrendeket gondosan rejtegetik a páncélszekrények fenekén. Ki tudja, hátha bajba kever az egykori kitüntetés; mindenki bizonytalan, hogyne lenne, hisz még azt sem tudni, létezik-e Jugoszlávia. A diákok földrajzkönyv nélkül kezdik majd a tanévet, mert senki sem tudja, milyen állam földrajzát tanulják. Az utcák piszkosak, Újvidék kihalt városra emlékeztet, amelynek utcái csodák-csodájára mégis tele van emberrel. A kávéházakban vidám zene szól, de a Dunából holtakat emelnek ki, az autóbuszokban polgárháborúról beszélnek.

2